Valamikor, a 2000-es évek elején újságíró szövetségünk megyei gyermek mi-mit-tud-ot rendezett. Fáradtan, de élvezettel hallgattuk-néztük a remek produkciókat. Mint zsűritagnak, nehéz volt dönteni a sok tehetséges gyermek közül.

Egyszer aztán megjelent a színpadon egy kisfiú. Olyan szép volt, hogy összeszorult a szíve az embernek tőle. Mosolyogva vártam, hogy elkezdje mondani a választott verset. Csupán néhány pillanat telt el, és döbbenten meredtem a színpadra. Híres színészeket sem hallottam még úgy szavalni, ahogyan azt az aprócska kisfiút. Akkor egy életre belopta magát a szívembe.

Addig is, azóta is sok-.sok gyermek ki-mit-tud-ot rendeztünk, de Ő maradt a szívem közepében. Természetesen első helyezett lett, sőt a zsűri külön díját is megnyerte. Nekem ez sem volt elég, adni akartam még, jutalmazni a tehetséget, a csodát, amit ez a kisfiú elénk tárt. Saját költségen elvittem őt,  - és egy másik kisfiút, akinek életútja ugyancsak szívszorító – egy több napos „víkendre”. Én, a felnőtt örültem annak, hogy élvezhetem ennek a kisfiúnak a társaságát.

Azóta sokszor eszembe jutott: Magamat jutalmaztam akkor azzal, hogy néhány napot együtt tölthettem „Tibikével.” Ekkor lettem „Kerianya”…

És…elárulom, hogy amikor elsőként az Édesanyja után értesültem, hogy felvették a Színművészeti Egyetemre, örömömben sírtam. Ma ez a kisfiú - Fehér Tibor - a Nemzeti Színház színművésze.

Bármikor, ha eszembe jut ez a kisfiú, aki azóta bizony már felnőtt, ugyanaz a végtelen szeretet önti el a szívemet, mint akkor, amikor kisfiúként megismertem Őt.

Hát igen… mi öregszünk, de a szeretet nem. Az örökre beleég a szívünkbe, megőrizve minden szép pillanatot.

Tibike! Köszönöm, hogy vagy!

                              Kerianya