A Tisza víztükrére lassan ráesteledik, a nap aranyhídján a hullámok ezüstszürkére váltanak. A folyó felszíne, mint egy hatalmas, sötétlő selyemkendő, megnyugszik a napközbeni hullámok tánca után. A folyóparton ülök, mellettem a fűszálak, mint apró, zöld ékszerek, csillannak meg az utolsó naplementi fényben, s ekkor, mintha a semmiből szövődnének elő, megjelennek a tiszavirágok. Először csak néhány, mint eltévedt csillag a vízen, majd egyre többen és többen. A folyó felett szálló, áttetsző szárnyaik a hold ezüstös fényében úgy vibrálnak, mintha apró tündérek kelnének ki a víz mélyéről, hogy egyetlen éjszakára a levegőben leljenek otthonra.
   Táncuk egy égi balett. Felemelkednek a vízből, mint könnyű, fehér lelkek, majd kecsesen cikáznak egymás körül. A hímek, apró udvarlók, légies táncot lejtenek a nőstények körül, akik a víz felszínén várják a szerelmet, mint a nyíló liliomok a hajnali harmatot. A levegő megtelik szárnyuk finom zizegésével, egy halk, éjszakai suttogással, mintha a folyó maga énekelne egy varázslatos altatódalt.
   A rajzás tetőpontján a Tisza felett egy élő, lélegző felhő képződik. Milliónyi tiszavirág, a hold fényében, mint apró, foszforeszkáló szikrák, szövődnek egybe egy pillanatnyi csodává. A folyó felszíne szinte eltűnik a táncoló testek alatt, mintha a Tejút egy darabja ereszkedett volna alá a földre. A fák árnyai hosszúra nyúlnak a parton, ők is áhítattal figyelik ezt a rövid, de annál intenzívebb égi-vízi találkozást.
   Aztán, ahogy a hold egyre magasabbra kúszik az égen, a tánc lassan csitulni kezd. A tündérek fáradni látszanak, egyre kevesebben emelkednek fel a vízből, és a levegőben keringők is egyre bágyadtabban repülnek. A szerelem beteljesült, a peték a vízbe hullottak, hogy egy új életciklus vegye kezdetét a mélyben. Sűrű csobbanásokat hallani, ahogy a halak nagy élvezettel lakmároznak a vízfelszínen sodródó, küldetésüket már beteljesítő haldokló tündérekből.
   Hajnalra a tiszavirágok eltűnnek, mint egy éjszakai álom, amely a felkelő nap első sugarával szertefoszlik. Ebből a varázslatos álomból felébredve, én is indulok. A Tisza ismét csendes, a felszínén csak a reggeli pára lebeg, mint egy fátyol a múló varázslat emléke fölött. De aki egyszer látta a tiszai tündérek táncát, az örökre magában hordozza a folyó egyetlen éjszakára kinyíló, az égen táncoló virágainak képét, egy emléket a természet múlandó, de annál káprázatosabb szépségéről.

TM