Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
 
Uránosz rosszkedvét már rég nem palástolja,
Vastagon rejti arcát borús takarója.
Sűrű maszkja mögül nem hallatszik ki hangja,
S az emberről szőtt álmát egyre csak siratja.
 
Újratervezés kell, a régi sablon nem jó,
Nem használt se kérés, se tilalom, se szép szó,
Eltévedt az ember és nem vigyázta léptét,
Csak sárból kovácsolta önző szerencséjét.
 
Körbeér az óra, egy ciklusnak most vége.
Ideje, hogy jöjjön egy tisztább korszak végre!
Csorog az ég könnye, hogy elmossa a szennyet,
Kinyissa a kaput egy szebb világra benned...
 
Amint ezt gondolom, csitul az ár ereje,
Áldón emelkedik az égi úr tenyere,
Takaróját arcáról lassan félrehúzza,
Aranyló pillantását újra felém nyújtja.
 
Szemében a remény az eget lángra gyújtja,
Felébred a világ, s az égre pillant újra.
Tévedésből magát bár majdnem tönkretette,
Most van itt az esély, hogy méltón újrakezdje!