Mindig is jól tudtam, és már tudni fogom,
a rossz kompromisszum ellenem fordulhat.
Egyedül maradtam, kitől vegyem zokon,
irigylem röptét a vándormadaraknak.

Pirítom kenyerem, megfőzöm a kávém,
pereg előttem a kései számvetés,
valami felsajog benn, a szívem mélyén.
Szűkülnek az erek, tágul a repedés.

Kulisszák, jöttment statiszták cserélődnek,
a bohózatnak életem lett az ára,
ripacsot, szélhámost hittem értékesnek,
már csak legyintek a soros bonvivánra.

Nem így képzeltem el, de már elfogadom,
a sokaságban milyen kevés az ember,
trónoknak tövében ülök egy fapadon,
de e díszes társaság nekem már nem kell.

Pedig mutatta a célt rozsdás iránytűm,
de a könnyebbnek tűnő utat követtem,
most korholhatom magam fájón, keserűn,
hogy más élheti a világát helyettem.

Mentséget keresek, sehogy sem találok
a gyengeségre, csaló megalkuvásra,
majd hajnalt szülnek az elaggott alkonyok,
köztük térek talán vissza önmagamba. 

2014. 11. 29.