Az egyik szép napos a tyúkanyó így szólt a kicsinyeihez a baromfiudvaron:

– Kicsikéim! Ma megtanítalak benneteket, hogyan kell finom gilisztát keresni a frissen ásott kertben. Gyertek velem, tudok egy rést a kerítésen, ahol kibújhatunk. De ezt senkinek el ne áruljátok! Főleg meg ne tudja a gőgös gúnár, mert akkor ő is mindig kiszökik a kertbe, és a gazdaasszony megharagszik, és férjurával megjavíttatja a kerítést. Erről a kijáratról csak mi tudhatunk!

A kiscsibék megígérték, hogy hallgatni fognak, mint a sír.

Szép lassan elindultak anyjuk mögött a kert fele. Az öreg Gyuri kakas meg is kérdezte:

– Hová? Hová, szépségeim?

Tyúkanyó nyugodtan felelte:

– Csak sétálgatunk egy kicsit. Tudod Gyuri kakas ma nagyon szép az idő, és gondoltam elviszem sétálni a kicsikéimet.

Tettek néhány kört az udvaron, hogy a többiek azt higgyék, tényleg csak sétálgatnak a napsütésben, és amikor senki nem figyelt rájuk tyúkanyó kibújt a kerítés résén, s a csibék követték anyjukat.

Egy kis gyaloglás után előttük volt a frissen felásott kert. Amerre csak néztek, mindenhol nagy hantokat láttak. Micsoda jó játék volt szaladgálni közöttük. Valósággal maga volt a megtestesült boldogság, amiről egy kiscsibe álmodik anyja oltalmat adó, meleg szárnyai alatt.

Tyúkanyó egy darabig hagyta őket hancúrozni, de amikor már úgy gondolta, hogy itt a tanulás ideje maga köré gyűjtötte a kiscsibéket és mondta:

– Itt vagyunk a frissen felásott kert kellős közepén, és azért jöttünk ide, hogy megtanuljátok, hogyan kell hosszú, szép gilisztát keresni. Nincs is jobb falat, mint egy tekergő, menekülő gilisztánál. Mindent tegyetek úgy, ahogy én! Egyik lábatokat helyezzétek a hantra, és jó erősen a karmotokat belemélyesztve kaparjátok szét. Majdnem minden hantban lapul egy giliszta, némelyik olyan hosszú, mint egy kígyó. De ne féljetek tőle, mert ti erősebbek vagytok nála, csőrötökkel csapjatok oda neki néhányszor, és már ehetitek is a gilisztát.

Tyúkanyó gyakorlatban is megmutatta, hogyan kell gilisztára vadászni. Mindjárt az első hantban talált is egyet.

Kiscsibéknek tetszett az új játék. Igaz eleinte ügyetlenek voltak, mert a gilisztáknak sikerült meglépni előlük, de végül a sok gyakorlás meghozta a fáradozásuk gyümölcsét. Mind több giliszta látta a kárát a tanításnak és a délutáni kirándulásnak a kertben.

Annyira belejöttek a giliszta vadászatba, hogy már szinte dagadtra ették a begyüket. A nagy igyekezetükben véletlenül két kiscsibe egy gilisztát kapott fel egyszerre a földről, és a két végénél fogva kezdte húzni a szerencsétlen állatot.

– Add ide, ez az enyém! – kiáltotta az egyik, de a másik sem hagyta magát.

– Nem a tiéd! Én láttam meg először.

Szegény tyúkanyónak kellett igazságot tenni. Úgy oldotta meg a perpatvart, hogy gyorsan odaszaladt és bekapta a gilisztát, amin a kiscsibék veszekedtek.

Az idő madárszárnyon repül, ha az ember, / mi esetünkben kiscsibe / jól érzi magát. Amikor éppen legjobban élvezték a gilisztavadászatot, tyúkanyó megint összehívta a csibéit:

– Gyerekek, mennünk kell!

– Tyúkanyácskánk, csak legalább még egy kicsit hadd maradjunk  – kérlelték a kiscsibék, de az anyjuk kérlelhetetlen volt.

– Nem lehet, mennünk kell, mert mindjárt beesteledik és jön a róka.

A róka hallatára a kiscsibék megijedtek, és mint a szélvész követték anyjukat vissza a baromfiudvarba.

Olyan ügyesen sikerült belopózniuk, hogy senki nem vette észre őket, még a gőgös gúnár sem pedig mindig árgus szemekkel leskelődött a tyúkanyó után.

Még sokszor megismételték a kerti kirándulást, és ilyenkor anyjuk mindig valami újat tanított a kiscsibéknek