Utat miért tévesztett a szellő,
mikor szerelemről zenélt,
hát jeges volt még a lehelet,
de már tavaszról is mesélt.

Hóvirágot mentünk szedni,
Bálint napnak reggelén,
akkor voltál nekem az első,
hóvirág mezőnek közepén.

Karom gyengéden átölelt,
ajkaidnak izzó csókja várt,
nem is szedtünk hóvirágot,
remegve vártuk az éjszakát.

Tüzek gyúltak a sötétségbe,
mellkasom forró láztól zihált,
szemeidben a vágyak égtek,
így éreztem kebleid vánkosát.

Kandallóban láng fellobbant,
szinte bevilágította a szobád,
legszebb éjszakám volt akkor,
azóta is keresem van e hóvirág.

Ám letarolták a sok-sok erdőt,
a mezőket mind felszántották,
nem úgy működik a természet,
virágos legelőket is felszámolták.

De Bálint napja, nem változott,
ugyan úgy, most is van naptárban,
már újra szednék neked hóvirágot,
de már nem vagy a szobádban.

Ott ahol akkor rég tüzek égtek,
dermesztő hideg és jégvirág van,
felnézek a csillagokkal tűzdelt égre,
kereslek Holdnak sarlójában.

Ha az emlékezet is utat téveszt,
botra támaszkodik a múló idő,
remegő kezemmel búcsút intek,
te drága gyönyörű édes, Nő.

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.08.