Rég összedőlt az állomás, 
beton peronja mállik,
csupán néhány vagon
hevert rozsdásan parlagon.
Rendesen ette az enyészet, 
gondoltam egy merészet,
s felmásztam a kupéba, 
köröttem minden néma, 
csak szél fütyülte dallamát 
a kitört ablakokon át.

Szegény árva vagon, 
azt hitte zöld útja vagyon, 
hogy a kalauz fújta sípját, 
s megteheti végső útját.
Megindult lassan, 
kínját sikoltva a világba,
a kerék nem moccant, hiába 
bár volt benne még erő, 
merő badarság volt azt hinni, 
hogy e helyről el tud menni.

Még egy rikoltás, mozdult a kerék,
s elengedte a kocsit a fék. 
Rozsdás sínek zokogtak, csikorogtak, 
miközben benn a padlók nyikorogtak.
Vak szemafor nem jelzett pirosat,
észre sem vette, hogy jön egy vonat. 
Én meg csak ültem a kiberhelt ülésen, 
nem szálltam le, hisz nem voltam ébren.

Most már ezerrel száguld a vonat, 
sorra hagyja el az állomásokat, 
egyszer csak a felhők között kattog, 
soha nem hallottam ily gyönyörű hangot. 
Angyalok ittak rám égi áldomást, 
mikor elértem a végállomást!