Miért kínoztok és mit kértek számon
tőlem, sziklás századok vándorától,
ki vonszolja magát vízen, aszályon,
vijjogó vádatok szívembe markol,
nem vidítja kedvem se a mámor, se bor.

Rég a békét ígérő arcok, gyönyört
sugárzó ölek életadó, vad vonaglása
hogy megvigasztalt, aztán hogy meggyötört,
a haragnak dühe mégis megaláz ma,
üszkös testem fázik taszítva lázba. 

Téptek, mit Prométeuszt a madarak,
izzó fáklya, véres korbács sziszegve
rám kúszik, és már mindig velem marad,
megszegett ígéret hasít fülekbe
vissza, vérem felissza őseim földje.

Most megállok és fordulva felétek
kérdem, mint ki lassan sírba  hanyatló,
valóban oly sok volt a bűn és vétek,
kinek ártott az a pár elvetett szó,
meddig pereg az átkozódó orsó.

Nem rémiszti Hádész az öregembert,
újkori gyönyörökön már csak nevet,
a hite olykor kételyektől kevert,
magam őrködöm a zord idők felett,
felövez a megbánás, pár szerény tett.

2014. 01. 13.