Szabad embernek, szabad gondolatán,
szavak pattanhatnak, szabad írásán,
nem burkoltak, mívesnek nem mondhatók,
mint pallérozatlan, fejszeforgatók.

Pedig oly széles az út, írás szabad,
elférne rajta sok szép aranyszavad,
de TE lelépsz, hol az út téged vezet,
alázod saját alkotóképességedet.

Azokat is lerugdosod az útról,
kik gyémántot szórnának pennájukból,
Ó milyen öntelt, majd mindenbe beleköt,
még képes, és a közös bográcsba beleköp.

Tudod  az építőkritikát magamévá teszem,
de nem a Te képzetedhez kell teljesítenem,
gyalázást, kioktatást tartsd magadnak,
hisz a fércek, könnyed tépéssel szakadnak.

Aztán, ha úgy tartja kedve, felkiált,
éhes vagyok még, adjatok párkiló banánt,
közbe gyűjti a kincseket, állampapírba fektet,
fényezi magát, míg másokat megvet.

Így éli keserves életét, hát sajnálom,
mert egészsége biz, függ egy hajszálon,
munkássága látszatra, oly haszontalan,
saját tőkét áldozni, azt nem, bizonytalan.

De szegénységről papol naphosszat, rettenet,
valaki vigye fel hátizsákba, megmászni a hegyet,
ki a hitet hagyja el, vagy hit a hitetlent,
élet nem játékszer, nem érhetsz el döntetlent.

-írta-Varga István-Barcs-2021.10.25.