Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.

Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.

Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.

Tűz lobogó lángja mellett
hallgatta a pattogó szikrákat,
a szél suttogásában
nézte az elbújó sziklákat.

Árnyak jöttek közelebb hozzá,
köré telepedtek,
a legöregebb ősz szakállúval
beszélgetni kezdtek.

Mesélt az utazó hosszú útjáról,
minden szenvedéséről, bújáról, bajáról.
Az öreg hallgatta, csendesen mosolygott,
gyere velem barátom, valamit mutatok.

Így találta magát magas várfalak között,
szalmával szórt udvaron, hol sok ember kíntól nyögött.
Sebesültek feküdtek, jajgattak, sikongtak,
fájdalomtól félőrülte, fel s alá rohantak.

Látod, ez volt a harc, védtük a hazánkat,
vívtuk évről évre szörnyűséges csatánkat.
Cseréltem volna veled, ha akkor ezt tudom,
inkább kesergek, mint te, hűvös hajnalon.

Mások voltak a bajok, hosszúak a harcok,
rengeteg volt a gyilkos, a gazdag zsarnok.
Sírhantok sokasága bújtatja e múltat,
ahol most a fák közt hűvös szelek zúgnak.

Keresd meg a békéd, rövid ez az élet,
ne gyötörjön bűntudat, se a téves képzet.
Életed nyugodt, ha békédet leled,
ma éjjel leveszem rólad minden keresztedet.

Eltűntek az árnyak, hajnali fény áradt,
a vándor úgy érezte, kapott két nagy szárnyat.
Indult új útjára, és könnyű volt a lépte,
vitte új útjára, megkönnyebbült szíve.

TM