Az úton, vándornak, világjárónak
sír a szeme, hull a könnye már,
napnyugat köszönti, indítva útnak
és múltja takarja mindazt ami fáj.
Célját követi, de a léte tudatot hasít,
szívét szerelme, létét hazája húzza,
úgy él, hogy mindent mindig igazít
és naponként mindent elölről kezd újra.
Hét tenger, öt világrész köszönti nyomát
és mind csak szűk helyet és kenyeret ád.
Fogadkozik, reménnyel gyógyítja baját:
a föld csak kenyeret, de sírhelyet nem ád!
Legtöbb útnak indult magyar vándor
egyszer a végtelenből hazafelé veszi útját.
Tíz, húsz, vagy ötven év.., s egyre számol--
hazatér, amely mégis egyszer sírhelyet ád.
