Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik. Ez nem a naptárban jelölt napok puszta számlálása, hanem szívem folyamatos, lassú tágulása, hogy befogadhassa az érkezőt. Ahogy a pusztaföld szomjazza a harmatot, és a télen mélyen szunnyadó tavaszi rügy érzi a fény visszatérését, úgy készül fel az ember is a Fény eljövetelére. A négy gyertya lángja a remény, a hit, az öröm és a szeretet tükröződése sötétedő ablakomon jelzi, hogy a télnek van egy nagy ígérete, egy titka, mely még kibontakozásra vár.
   Várakozásom egy lelki zarándokút, melynek végén nem egy földi király palotája, hanem a betlehemi jászol szerény fészke áll. Szívünkben az a folyton égő, pici mécses, az éjszakáink őrangyalává szelídül, mely segít eligazodni a mindennapi gondok szövevényében, és emlékeztet a lényegi találkozásokra. Minden reggel, amikor felkelünk, a várakozás csendje egy láthatatlan, áttetsző hídként vezet minket át, a tegnapok fáradtságaiból a holnapok ígéreteihez. A Megváltó eljövetele nem egy egyszeri esemény a távoli múltban, hanem egy folyamatos hívás a mában, egy kopogtatás zárt ajtónkon. Engedjük, hogy a várakozás szelíd csendje előkészítse ezt az utat, és reményünk tűzhelye ne aludjon ki soha, míg az Úr végre majd belép küszöbünkön, s meglátjuk a fényt.

TM