Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka gondolt egyet, fogta a szatyrát, amit még a volt férjétől kapott egy vásárban, és elindult a piacra.
   Megvárta szépen a buszt, jött is hamar, és felszállt az első ajtón, ahogy illik.
   Nem mutatta az igazolványát, hiszen ismerte a sofőrt, és hát látnivaló volt, hogy már jóval nyolcvan fölött jár.
   Hátul talált is szabad helyet, odaigyekezett, közben meglátta özvegy Hadháziné Török Ilonkát, régi barátnőjét és hangosan köszönt neki.  Meglepődött, hogy nem fogadta a köszönését, de hát nemrég halt meg neki is a férje szegénynek. Biztos elgondolkodott úgy egymagában. Leült hát a helyére és elszunyókált.
   Végállomásig megy, ha elaludna, úgyis szól a sofőr.
   Arra ébredt, hogy egyedül ült a buszon, és kinézve valami ismeretlen tájon mennek át. Óvatosan kapaszkodva előrement, hogy megkérdezze a sofőrt, hogy mi történt. Meglepetésére a sofőrülésen nem ült senki. De a busz, kerülgetve az akadályokat, haladt ismeretlen célja felé. Meglepődött, de hát mit tehetett? Leült a helyére és várta, mi történik.
   Még vagy fél órát mehettek, amikor megállt a busz és kinyíltak az ajtók. Majd a motor is leállt. Kiszállt hát szatyrával a karján és körbenézett. Egy temető kapuja előtt álltak. Most már eszébe jutott. Ő már meghalt. A múlt héten itt temették el. Nagyot sóhajtott, és elindult megkeresni a sírját. Hamar meg is találta, még a koszorúk és a virágok is egészen üdék voltak.
   Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka szatyrával a karján hazaérkezett. Utoljára még körülnézett és elmosolyodott.
   - Jó volt. - csak ennyit mondott.
   És befeküdt a tölgyfakoporsóba. Mosollyal az arcán hosszú álomba merült.

TM