Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Én már csak árnyéka vagyok a régnek,
Hosszú tél virradt énreám!
Hol fagyos a nappal és az éjjel,
S kihűlt szívem nyugalmat nem talál.

Ó, ne is hagyj élni, élet!
Vidd életem, nélküle mit sem ér!
Kit egykor szerettem, elment...
Nélküle mit ér a lét?

Nélküle halott virágok nyílnak!
Ködfátyol takarja el a fényt!
S fény nélkül nincs se szívem, se lelkem,
Meghaltam immár rég.

De fejfámra írják rá, véssék kőbe, fába!
Csak egyet szerettem - őt!
Őt, kinek édes volt a csókja,
S mindennap ő adott erőt!

Erőt, hogy lépjek a létben,
Hogy élni tudjak, hisz' volt kiért!
S most szomorú füzek mellett fekszem,
Történetem nekik mesélem el!

Hallgatják a fák. Ágaik búsan hajladoznak.
Suhanó szél suttog felettem.
Könnyezik a csend, értem sír a felhő,
S lelkem hangja néha felzokog.

Zápor hull alá az égből és a földre ráesik.
Hiába szorítanám kezét, ő régóta elengedi!
Utoljára dobban újra s lüktet még a szív,
És eltűnik az élet bennem, eltűnik, ami szép.

2023. január 24.