Majd mikor belobban a tavasz,
szétrobbannak a töltött rügyek
és villanypóznákon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,

leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad –
tanúm, hogy egyszer én is éltem.

Feledem már sok-sok elmúlt
tavaszon virágok pompáját,
lányfürtök igéző táncán
sejtjeim szikrákra bomlását.

Tovatűnt a régi erdők
babonázó akácillata,
Anyám cseresznyefájáról
a fehér sziromballada –

hová tűntél magad, Anyám -
búcsútlan léptél át a ködbe…
Savanyodik az emlék bennem:
bújik előlem, mintha szökne.

Az a liget is másoknak
sóhajt reményes levegőt,
ahol tündér lányaimhoz
terültek ibolya-legelők.

A kis templom nyűtt harangja
halkan ütötte a delet
és mi vonultunk, mert tudtuk:
a szél langyos, a leves meleg.

Szelíd lett a buja ösztön,
a csókok íze sem áfonya –
őrizzük egymás szemét,
s kezét nem engedem már soha!

De te megmaradtál énnekem
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágad,
s te takard rám védő aurád!

 2017.02.16.  Csorba Tibor