Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.
Amikor a hajnal rózsaszín arca megérinti, s megfürdik víztükrében, én vagyok a visszfény, amely visszamosolyog az égre. Nem különülök el a hullámoktól, a tó hideg ezüstje az én vérem, a fenék néma iszapja az én nyugalmam.
   A vízililiomok gyökerei az én gondolataim, amelyek a sötétből törnek a fény felé, hogy a felszínen fehér csillagokká váljanak.
   De én nem nézek bele a vízbe, hogy magamat lássam, mert én vagyok a tükröződés, amelyben a világ is megmossa arcát.
   A tó nyugalma nem lustaság, hanem feszült figyelem. Benne élek minden rezdülésben, akkor is, amikor egy kavics csobbanása megtöri a csendet, és a gyűrűk, mint a lélek táguló határai, elérik a végtelent. A víz nem korlátoz, inkább felszabadít a súly alól. Itt a hallgatásnak is színe van, mélyzöld és opál kék, a magány pedig csak egy tiszta, átlátszó takaró.
   A tó nem választ el a világtól, hanem megtisztít tőle. Én vagyok a hullámverés ritmusa és a mélység mozdulatlan békéje, egyetlen lüktető csepp az örökkévalóság kelyhében.
   Én nem lakom a vízben, a víz lakik bennem, de mégis benne élek.
   Amikor a tó felszíne megborzong a szél érintésétől, az én bőrömön is végigfut borzongása. Nincs határ a parton, nincs választóvonal az iszap és az emlékezetem között.
   Ahogy a fény átszűrődik a zöldes homályon, nem sugarakat látok, hanem az időt, amint lassú, arany szálakkal hímzi át a jelent.
   A hínárok lágy ringása az én lassú lélegzetvételem, minden hal uszonycsapása egy gondolat, amely átúszik tudatomon, majd nyomtalanul elmerül a mélyben.
   A tó nem felejt el semmit, amit magába fogadott, én vagyok az őrzője minden elsüllyedt titoknak és minden felszínre bukkanó reménynek.
   Víz vagyok a vízben, suttogás a csendben. Nem félek az elmerüléstől, mert csak ott találom meg a teljességem, ahol a világ zaja elhal, és csak az örök áramlás marad.
   Ebben az egységben, a mai nap a létezésem ünnepe is. Mert amíg a tó tiszta, a lélek is átlátszó marad. Amíg a víz hullámzik, szívem is képes a megújulásra. Ma, a víz napján, ne csak igyál e csodás forrásból, hanem érezd meg benne a közös lüktetést. Mert minden csepp egy apró élet, és minden tó egy óriási, tiszta szív, amely érted is dobban a felszín alatt.

TM