Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának mondták
Mégis végig nyargaltad sugárútját
Tépáztad a fák koronáját
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt
Sorsom üldözője lettél!
El, majd haza fújtál, úgy kergettél
Megbántad-e mit vétettél?

S, most itt vagyok!
Vad crescendóiddal zörgeted az ablakokat
A sorsom elől el nem futhatok
Ne űz tovább, viharokat ne küldj hozzám!
Csapkodod vadul ajtóm, de megállj
Fáradt vagyok, lelkem kifáradt már
Pianóban hallgatom, mit mesélsz
Hogy nagyobb vihar jön még?
Én a csendre vágyom, megpihenni!
S nem a te vad zenédet hallani

De hallom elcsendesül erőd, szavad
Nem vered már ajtómat, ablakomat
Vagy egy nagy vihar előtti csendre vársz?
Hogy azután elhozd nyugat orkánját?
Szűzanya szobra ismét megvéd engemet
Hiába kergetsz, jégesőt, sötét felleget!
Csitulj már szél, sorsom ostora!
Vagy hozd el az örök csendemet
Engedj el, ne kergess engemet,
Mert a fáradt öreg szív megreped!

2O14.1O.O5.Mosonmagyaróvár