A szónok hazudik a celeb felragyog
 nem szédítenek meg a furfangos szelek
vagyok aki voltam a régi maradok
szívom magamba  a hajnali fényeket
 mélybe kúszó spirál alacsony a mérce
trágár a közbeszéd sértően irritál
lassan nem férek be a torzult összképbe
szerteszéledt  már a kolompos bikanyáj
sziszeg a szószilánk a fejem kapkodom
talán káromkodni ordítanom kéne
mintha álom zongorán hárfán gitáron
vigasztalna néha egy sosem-volt  zene
görbedve kifosztva kissé már fogatlan
az éji  sötétben a dél keresztjével
keresek kutatok a fagyos moszatban
emberi vágyam szerény nem telhetetlen
a csontom sajog lazul bennem a hús
izom nem dőlök le feledve félholtam
felszakad mint foszlány az édesbús virtus
mondtam amit mondtam maradok ki voltam
végtelen homokja issza fel a vérem
olykor szorítanak az idők és terek
a nektárt mérgeket magamnak kimérem
hetven éve a semmivel feleselek.

2019. ápr. 22.