Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vak Lány (novella, 2002)

kavipeti85
kavipeti85 képe

Kavisánszki Péter

VAK LÁNY

(novella)

(A novellából 2009-ben készült kisfilmem megtekinthető ezen a linken:
https://www.youtube.com/watch?v=V4RubCXhPRk&t=9s  )

 

 Nemrégiben kérdezte tőlem valaki, hogy mi volt eddig életem tizenhat éve alatt a legemlékezetesebb dolog, amely velem megtörtént.

 Akkor nem tudtam rá mit válaszolni… De most már tudnék.

 Egy kerek hónapja történt, amikor még nem kezdődött el a tanítás a gimnáziumomban, és javában élvezte mindenki a nyár utolsó hónapját, és vele együtt a fülledt meleget.

 Én az utolsó hónapot lustulás helyett munkával, úgynevezett nyári diákmunkával szerettem volna eltölteni.

 Rengeteg hirdetőújságot átnéztem, és a rengeteg ajánlat közül kiválasztottam a legmegfelelőbbet, ami így szólt: „Egyetlen gyermekünk mellé társalkodót keresünk, napi hat-nyolc órában. Az árban majd megegyezünk. Óradíjat fizetnénk. Jelentkezni lehet…” és megadták a címet, és egy telefonszámot. Ilyesféle hirdetést ritkán lát az ember. Tehát valami bébiszitterféleségre lenne szükségük. Úgy gondoltam, hogy nem veszthetek azzal semmit, ha megnézem.

 

 Másnap, ebéd után kerékpárra pattantam, és lekerekeztem a város másik végébe, ahová a cím szólt.

 Egy kétemeletes, szép, kertes családi ház kapuja előtt álltam meg végül. Miután becsöngettem, egy középkorú nő fogadott kedvesen. Éppen indulni készült, így gyorsan elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, és nagyon megörült:

 - Te Varró Orsolya fia vagy?

 - Igen – feleltem.

 - Ismerem jól a szüleidet! – mondta. - Éppen jókor jöttél! Éppen munkába indulok, és csak késő este érek haza. A férjem pedig sajnos csak hétvégenként van itthon, mert a sok munkája miatt állandóan utazik. Mivel általában napi nyolc-tíz órában dolgozom, a lányunk sokat van egyedül.

 - Hány éves a lánya? – kérdeztem, őszintén remélve, hogy nem annyira kicsi. A válasz azonban meglepett:

 - Májusban lett tizenöt éves – felelte, és már nem volt alkalmam többet kérdezni, ugyanis csak beszélt, beszélt, aztán magamra hagyott. – Tudsz estig maradni?

 - Persze – bólintottam, és már mondta is tovább:

 - Este hétig?

 - Ha kell. De haza kell szólnom.

 - Jó. A nappaliban van a telefon. Tudod, ma kivételes napom van. Este hétre hazaérek. Akkor majd megbeszéljük az óradíjadat. Érezd magad otthon, és ha megéhezel, vagy bármi, a konyhában találsz harapnivalót, és gyümölcslevet. Jaj, úgy örülök, hogy egy ismerősöm fia vagy! Nehezebben bíznám ezt rá egy idegenre. Na, most már tényleg mennem kell! Sietek! Hello! – és bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

 Kinézve az ablakon láttam, hogy egy szép Opellel hajt el.

 Miután eltűnt szem elől a kocsi, körülnéztem az alsó szinten. Eléggé jómódban éltek, az biztos! Amerikai konyha, márkás cuccok és berendezés. Ami a leginkább tetszett, az a több százezres HIFI berendezés, továbbá egy igen komoly házimozi-rendszer, amely ugyancsak biztosan nagyon drága volt. Látszott, hogy egy nagyon jómódú család, de cserébe a szülők rengeteget dolgoztak, és nem volt idejük a gyermekükre.

 A döbbent nézelődés után elindultam, hogy megismerkedjek a lánnyal, és mivel a földszint egyik szobájában sem találtam meg őt, felszaladtam a lépcsőn az emeletre.

 Odafent két ajtón is benéztem, az egyik mögött egy fürdőszoba, a másik mögött pedig egy hálószoba volt. Végül is a harmadik lett a lány szobája.

 Már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy tizenöt éves tinédzsernek miért van szüksége társalkodóra? Talán nincsenek barátai?

 A választ hamar megtudtam, és nem lettem lelkes tőle.

 Kissé félénken léptem be a nem kicsi, de nem is nagy szobájába. Jobb és bal oldalt egy-egy szekrénysor állt, de egy könyv sem volt egyik polcon sem, csak műanyag babák és plüssállatok mindenütt.

 Velem – és az ajtóval – szemben egy fényes ablak volt található, előtte egy fából készült íróasztal, azelőtt pedig egy fekete bőrfotel, ami háttal volt fordítva nekem, de minden kétséget kizárva ült benne valaki.

 Az íróasztal baloldalán volt az ágy. A falak rózsaszínűre voltak festve, egészen a plafonig, ami már meszelt állapotban fehérlett.

 Beléptem, rá egyenesen egy virágmintás szőnyegre.

 - He… Hello! – köszöntem egy csöppet bátortalanul.

 - Neked is Hello – érkezett a fotelban ülőtől nyomban a válasz, egy kellemes, szelíd, de szomorú hang tolmácsolásában. A lány volt az, most már biztos lehettem benne. – Te vagy a felmentő sereg? – érdeklődte jókedvűen, talán mosolygott is hozzá, bár éreztem benne valami erőltetést. A szomorú hang még is vidám? A kettő valahogy nem illett össze, mint az altató, és a kávé.

 Közelebb léptem.

 - Ezt… hogy érted?

 - Hát, a felmentő sereg! – ismételte. – Ha a szüleid nem tudnak veled lenni, akkor felmentő sereget kell hívniuk – elmosolyodtam. Kezdett tetszeni, ahogy beszélt.

 - Aha. De nincsenek barátaid? – erre a kérdésemre sóhajtott egy gyorsat, majd száznyolcvan fokot fordított a fotelján, és lehervadt a jóízű mosolyom.

 A lány kényelmesen ült, két karját a karfán tartva, de… a szemeit lehunyva tartotta. Majd pedig kinyitotta, és a pupillái a semmibe révedtek maga elé.

 Vak volt.

 Azt mondják, hogy a vakoknak nincsen színes szivárványhártyájuk, csak szürkeség a szemükben, de valamilyen módon ez a lányra nem volt igaz, ugyan is gyönyörű szép, smaragdzöld szemei voltak!

 Bár vak volt, de csodaszép! Fehér bőre volt, hosszú, fekete haja, formás teste. Úgy százhetven centiméter magas lehetett. Ahogy az egyik legjobb barátom, András mondaná rá: Ez egy meglehetősen jó csajszi! Ám valahogy az tény, hogy az volt, ami, nem adott különösebben jó kedvet, sokkal inkább sajnálatot.

 - Nem tudtad, ugye? – törte meg a hirtelen jött ámulatom csendjét kedvtelenné vált hangja. Nem válaszoltam rá semmit.

 - Hogy hívnak? – tereltem a témát.

 - Hát ezt sem mondta el a jó anyukám? – kissé felháborodottnak tűnt.

 - Nem volt rá ideje. Nagyon sietett…

 - Munkába, ugye? Csak a pénzt hajszolja állandóan apával, mint ha nem lenne belőle nekünk több, mint elég! Ha apa csak fele annyit keresne, mint most, az is éppen jó lenne, és cserébe több ideje lenne a lányára.

 - Ne mondj ilyet.

 - De hát, ez az igazság!

 - Nem beszélhetnénk valami másról?

 - De – váltott hirtelen hangnemet. – Én Tamara vagyok – azzal a jobb kezét nyújtotta felém, én pedig megfogtam, majd kissé félénken megráztam.

 - Én pedig Gergő. Győri Gergő.

 - Akkor hát örülök, hogy megismerhettelek Győri Gergő! – és örömömre a hangja újra kedves volt, és még mellé aranyos mosoly ült ki az arcára. Viszonoztam – bár ő ezt sajnos nem láthatta.

 - És hol laksz, Gergő?

 - Itt, a városban. – feleltem – Csak éppen a másik végében. Vannak barátaid?

 - Nincsenek. Ezért kellesz te!

 - Miért nincsenek?

 Olyan mozdulatot tett az arcával, mint amivel azt akarja mondani, hogy Ez magától értetődik!

 - Vak vagyok.

 - Ez nem lehet akadály.

 - Nem szeretem az embereket.

 - Akkor most menjek el?

 - Anya ragaszkodott hozzá, hogy adjuk be a hirdetést az újságba, mert szerinte – jelképesen nyuszi fület formált két kezének mutató és középujjával, és így mondta tovább: - társaságra van szükségem. Lehetőleg korombelire. Te hány éves vagy?

 - Egy évvel több, mint te.

 - Nahát, anyu legalább a koromat elmondta neked – tért vissza az előző témához rosszmájú hangon.

 - De abban igaza van, hogy korodbeli barátra van szükséged.

 - Nem érdekel!

 - Vagyis… Érthetem a dolgot úgy is, hogy nem kívánatos személy vagyok a szobádban?

 - Értheted… De nincs így. Te nem tehetsz semmiről sem. Éppen azért megpróbálom elfogadni a helyzetet. – már újra mosolygott – Különben is! Egyelőre helyesnek tűnsz.

 - Ez jó jel. Akkor? Lehetek az első haverod?

 - Lehetsz – a mosolya szélesebb lett – De nem lesz második.

 - Te tényleg nem ismered a társaságot. De most ez azért kezdetnek nem rossz.

 - Ha szépen megkérlek, letérdelnél elém?

 Meglepődtem:

 - Tessék?

 - Légy szíves! Meg akarom nézni az arcodat.

 - Meg tudod nézni?

 Bólintott, én pedig letérdeltem elé, ő pedig előrenyújtotta mindkét tenyerét, és lassan, jó alaposan végigtapogatta az arcomat. Nem tagadom, jól esett. Meglehetősen kellemes érzés volt, ahogy tenyerének puha bőre az enyémhez ért.

 - Tudod, Gergő, akinek nem adatott meg a látás képessége, annak egy átlagembernél általában jobban kifejlődnek a megmaradt érzékszervei, így a tapintás is. Érintésre meg tudom állapítani a színeket, formákat, és fel tudom ismerni a betűket egyes könyvekben. Én már a születésem óta vak vagyok.

 - Ez borzasztó!

 - Az – abbahagyta a tapogatózást, és mosolygott – Készen vagyok. Tudom, hogy hogyan nézel ki! – még szélesebb lett az a gyönyörű mosolya.

 Tehát… Így ismerkedtem meg Forgács Tamarával.

 Egész nap jól elvoltunk. Újságokból és regényekből olvastam fel neki.

 Az anyukája ígéretének ellenére csupán este kilenc után ért haza a munkából, és akkor egyeztünk meg az órabéremben is. Bár, akkor igazából már nem is kértem volna érte pénzt sem, hogy Tamarával lehessek napról-napra.

 

 Az elkövetkező időszakban nagyon összebarátkoztunk Tamarával, és a munkaidőmön kívül is sokat voltunk együtt. Nem számított a pénzkeresés, csak az, hogy minél többet vele lehessek.

 Még azt nem említettem, hogy Tamara édesanyját Antóniának hívták. A hétvégén a férjével: Ferenccel is megismerkedtem - aki hazajött a munkából. Kedves, és rendkívül barátságos embernek találtam. Alacsony volt, vékony, rövid, sötét hajú és bajszos.

 Aztán, mint a villám, elérkezett az augusztus tizenkilencedike, és nehezen, de végül is kicsaltam Tamarát a házból, és keresztül-kasul bejártuk a várost. Bár sokan meglehetősen furcsán, nem tetszően néztek ránk, de ezzel nem foglalkoztam. Bátorított a tudat, hogy most bebizonyítottam Tamarának, hogy az, hogy egy fontos képesség hiányzik az életéből, nem jelenti azt, hogy ki kell maradnia annak szép és csodálatos dolgaiból.

 Rengeteg beszélgetéssel és nevetéssel telt el az egész nap.

 Nem használtunk semmiféle járművet, csak a lábainkat. Vagy egymásba karoltunk, és úgy vezettem őt a járdákon meg zebrákon át, vagy pedig kéz a kézben vándoroltunk.

 Délután meghívtam egy duplahúsos hamburgerre, és hozzá egy extra adag papír poharas, szívószálas, jégkockás kólára egy igen hangulatos „IDEGEN ÉGITEST”-nevű gyorsétkezdében.

 - Rossz lehet nem ismerni a színeket – jegyeztem meg két korty kóla között, majd még hozzátettem: - Nem tudni, hogy mit rejt az a szó, mint például a sárga, zöld, fekete, fehér…

 - A fekete és a fehér nem színek – igazított ki.

 - Tényleg nem. De ez most mindegy.

 - Nekem az egész szín-dolog mindegy. Nem érdekelnek.

 Volt egy nyaklánc a nyakában, amire annyiszor felfigyeltem. Ezüstből készülhetett, és egy keresztféleség volt a végére függesztve. Szerintem nála alkalmasabb lánynak a nyakában nem is lóghatott volna.

 A délután további részében benéztünk az állatkertbe. Minden egyes ketrecnél megálltunk, én pedig elolvastam neki a feliratokat, és leírtam a különböző állatok kinézetét. Szeretett minden állatot!

 Délután négy óra tájt értünk vissza hozzájuk, és én felolvastam neki. Szerette, ha ezt csinálom, ugyan is imádta a könyveket. Nagy kár, hogy szemmel nem olvashatott, és csak az ujjai tapintóképességére hagyatkozhatott.

 Az este folyamán beszéltem Antónia asszonnyal – ma kivételesen hamar ért haza – és ugyan nehezen, de végül beleegyezését adta abba, hogy másnap – augusztus huszadikán – elvigyem Tamarát az este tíz órakor a városközpontban tartandó, lézershow-val egybekötött ünnepi tűzijátékra.

 - Igaz, hogy nem élvezheti a szemével – érveltem, - de legalább kimozdul, nem igaz? – ezzel győztem meg – Ingyen csinálnám! – tettem hozzá még.

 Másnap mindenféle műsor – köztük sok könnyűzenei – volt a városban, és főleg e utóbbiakra vittem el Tamarát, hogy élvezhesse a zene szépségeit, ha már a látványt nem tudja.

 Délután háromkor indultunk el tőlük, és éjjel tizenegy órára értünk vissza hozzájuk.

 Leírhatatlanul gyönyörű volt a tűzijáték, és bár nem láthatta, ő is remekül érezte magát.

 - Hazaviszlek – jelentette ki már náluk Antónia asszony, és már indult is öltözködni.

 - Felkísérsz? – mosolygott rám Tamara, azzal kézen fogott, és maga után húzott a szobájáig. Ő vezetett engem, annyira ismerte az egész házukat, hogy valósággal le voltam nyűgözve.

 A szobában leültetett az ágyára, és ő is mellém ült. Olyan vidámság uralta az arcát, amihez hasonlót még sohasem véltem felfedezni rajta.

 - Köszönettel tartozom neked, Gergő. – mondta – Segítettél kijutnom innen. Megismertetted velem az élet pozitív oldalát.

 - Eltúlzod.

 - Nem. Dehogy! Az emberek befolyásolni tudják az élet dolgait a tetteikkel, és néha-néha pedig más emberek életét is. Ez óriási, csodálatos dolog! És te az elmúlt héten ilyet tettél velem. Óriási dolgot! – Jobbjával a tarkóját tapogatta – Szeretnék neked adni valamit.

 - Mit? – mosolyogtam mit sem sejtve.

 - Ne számíts semmi nagy dologra – mondta, miközben végre kitapogatta a nyaklánca csatját, és szétkattintotta, majd az ezüstláncot a markomba nyomta, és ujjaival rázárta az ujjaimat, aztán pedig adott egy gyors, ám jól eső puszit az arcomra.

 - Ennél nagyobb dolgot nem is adhattál volna – mondtam meghatottan. - De a nyakláncod…

 - Kérlek, ne szólj semmit. – szakított félbe csendesen – Azt akarom, hogy mindig emlékezzél rám. – megszorította a másik kezemet, majd hozzátette; - Most pedig menj. Későre jár. – lassan felálltam, és elengedtem a kezét, közben nem tudtam le venni róla a szemem.

 - Akkor… - kezdtem a búcsúzást – Holnap találkozunk. Korán itt leszek. Szia. – otthagytam a szobájában.

 - Légy jó! – szólt utánam. Akkor hallottam a hangját utoljára, bár akkor még erről fogalmam sem volt, mert azt hittem, hogy ez a csoda örökké tart majd.

 

 De másnap már nem találkoztunk, hiába érkeztem az ígéretemhez hűen korán.

 Busszal jöttem.

 Az édesapja Ford terepjárója a ház előtt parkolt. Furcsálltam a dolgot, hiszen még csak Péntek volt. Rossz érzéseim voltak, amik már az éjszaka óta nem hagytak nyugodni, ráadásul rosszul is aludtam.

 Szabályosan berontottam egy rövid kopogássorozat után a házba, majd azonnal megtorpantam.

 Antónia asszony fekete ruhában, kisírt szemmel jött elém:

 - Tamara meghalt – mondta halkan – Az éjszaka folyamán történt. Begyógyszerezte magát. Nem tudom, hogy hogyan került a szobájába… és mégis ott volt. – könnyek szöktek a szemembe. Hirtelen fájdalom hasított a szívembe.

 - Az nem lehet.

 - Fel mehetsz a szobájába, ha akarsz.

 Úgy tettem.

 Gyűlölöm az életet. Gyűlölöm az embereket. A szüleim nem foglalkoznak velem. Engem senki sem szeret! – mondta volt Forgács Tamara, gyönyörű, tizenöt éves vak lány. Ismeretségünk alatt többször is mondta ezeket nekem, de én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. Pedig jobban kellett volna figyelnem rájuk…

 Olyan üres volt e szoba őnélküle. A babagyűjteménye is gazdátlanul maradt.

 Köszönettel tartozom neked, Gergő. Segítettél kijutnom innen. Megismertetted velem az élet pozitív oldalát.

 Szóval, így ért véget életem legemlékezetesebb, velem történt dolga, amely, úgy érzem, örökre mély nyomot hagyott bennem. Főleg, hogy csak a halála után jöttem rá arra, amit már előtte is éreztem, de még valóságosan nem tudatosult bennem.

 Beleszerettem.

 Talán már akkor, amikor legelőször megláttam. Érdekes az emberi szív. Isten pedig kegyetlen.

 De a lényeg az, hogy életemben először igaz szerelembe estem, de már túlságosan késő volt elmondanom neki. Bár csak rá jöttem volna előbb, hogy ez az érzés a Szerelem! Akkor elmondhattam volna neki, hogy ő a leggyönyörűbb, legaranyosabb lány, akit valaha is ismertem, és, hogy valaki él a világon, akit nem kell gyűlölnie, mert ő tiszta szívéből szereti őt! Őt, akiből csak egy nyaklánc maradt nekem, illetve egy emlékkép, pár igazán csodálatos, együtt töltött nap, és egy érzés, amit Szerelemnek hívnak. Továbbá egy jóleső puszi helye az arcomon. De már ezek is elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy biztosan örökké éljen bennem Forgács Tamara.

 Az emberek befolyásolni tudják az élet dolgait a tetteikkel, és néha-néha pedig más emberek életét is. Ez óriási, csodálatos dolog! És te az elmúlt héten ilyet tettél velem. Óriási dolgot.

 Te is velem, Tamara!

 Óriási dolgot…

 Szia, és légy jó!

 Bárhol is vagy most.

 

Vége

 

KÉSZÜLT: Etes, 2002. november 23.

(Javítva, Átírva: Budapest, Kollégium, 2014. október 1.)

 

(A novellából 2009-ben készült kisfilmem megtekinthető ezen a linken:
https://www.youtube.com/watch?v=V4RubCXhPRk&t=9s  )

Rovatok: 
Irodalom