Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
mint halk madárdal a völgybe,
mint aranyfényű nap a tóval,
s elalszik bennem minden régi óhaj.

Elmegyek, mint titkos levél a széllel,
mit az élet írt láthatatlan kézzel,
de itt maradok, mint régi emlék,
mint egy csillag, mi a szívedben ég.

A szívem még talán visszanézne,
mint folyó, mely forrását keresi,
de az idő lassan ráhajolt az őszi égre,
s a tegnapok könnyeit csendben elnyeli.

Ha majd hiányzik hangom,
keress a hajnali első fényben,
ott leszek ebben az égi tüneményben,
vagy egy szélben ringó falevélben.

Ne sírj, ha egyszer messze térek,
mire tél lesz, visszaérek,
szereteted velem marad majd végig,
a föld-mélyre bújva magammal viszem,
sok hideg magányos éjig.

Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
de napsugárként lenézek majd e földre,
s ha látom, titkon könnyet hullatnál,
tudd, hogy elmentem, valahol bennem is sír a nyár.

TM