A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Vagy titkolhatnám, hogy itthon vagyok,
letagadhatnám, de nincsen merszem,
jaj, mi lesz velem, ha egyszer botlok,
hogy néz reám majd a történelem.

Szólhatnék is, hogy így a legvégén
csak békémet óvom, őrizgetem,
és pár sorstársam szép költeményén
merengek jóval túl a hetvenen.

Kérdezhetném, vajon ki a boldog,
mit ad a pénz, siker, kaland, a rang,
én sosem vágytam, és most sem fogok,
így lett másé a kövér, kék galamb.

Indulhatnék, bújhatnék, mondhatnám,
 zárva a szám, jobb, ha csak hallgatok,
ki lesett a lét repedt ablakán,
legyintek rá, csak az eső kopog.

2019. jún. 20.