Bazalt bútorok közt csermelyekből iszom,
enyém a néptelen magyar Riviéra,
csattog a vesztegzár lobogó zászlaja,
hol van a globális felmentő irgalom.

Március egének kékjébe öltözöm,
talán annyi idő-haladék még maradt,
hogy jóllakassak pár baráti madarat,
a szívemben dongás, méhes sziromözön.

Az ember telhetetlen, mohó és falánk,
aranya, részvénye, a pénze mit sem ér,
lesz e még szüret, és jut e majd lágy kenyér,
leverte a babért egy buta bumeráng,

Oda a mulatság, önpusztító virtus,
összeomlás, káosz megújult őspánik
reggeltől követ a napnyugtás hazáig,
mellém szegődött a tán-tenyésztett vírus.

Hiába kolompolt a rekedt vészharang,
az átlépett árnyék már előttünk sétál,
újra divat lesz a kukázó batyus bál,
maradni, várni az igazi nagy kaland.

Mezítláb jártam a hártyavékony jégen,
csobogó csermellyel szomjamat kioltom,
a tavam fövenyén nincs iszapos iszony,
most történt valami, de lehet, már régen.

2020. 03. 17.