Élettelen életképek

Vasárnap délelőtt az ember igyekszik,
mert már délben bezár a nemzeti trafik.

Néptelen a város, aki él, ebédel,
aki már holt, azt épp a féreg falja fel.

Egyedül sétálok, kócos kutyám kísér,
mólóra érve tágul, üres lesz a tér.

Hegyek, harmónia, fény, víztükör, szépség,
miért mardos hiány, a kérdés, a kétség.

Beszorult lábam a szépség csapdájába,
a kék eget nézem szabadulást várva.

Tán bennem van a hiba, hogy nem jön senki,
kongó csend vesz körül , szinte temetői.

Csak én érzem ezt, vagy így van ezzel más is,
az egyén bánata tán univerzális.

A parti köveken op-art sirály piszok,
róluk hazatérve majd kritikát írok.

A párától nem látszik Keszthely és Tihany,
tavaszi napfényben még kevés meleg van.

A nádból kiúszik egy árva vadkacsa,
a párja volt nemrég valahol vacsora. 

Gondolkodom pár apró, kis feladaton,
elvégzem őket, vagy lehet, majd feladom.

Nincsenek vitorlák, nem jár még a hajó,
csak a vasútról a bemondó hallható.

Megjött a délután, vége az ebédnek,
a budapesti vonat fél órát késett.

Még hónapok jönnek az igazi nyárig,
addig is Fonyódról csókolok mindenkit.

2016. 03. 20.