Szemrehányó szemed még mindig látom,
hiába nyugszol sírod sötét mélyén,
a bocsánatod hiába is kérném,
innen és túl kusza élethatáron.

Csalfa természet megragadta karom,
most már az enyészet nyúl csupán felém,
önvád marcangol, az ítélet kemény,
naponta lelkem véresre karmolom.

Nincs a földgolyón oly mélyöblű barlang,
hol elkerülne e szemrehányó visszhang,
feloldaná vétkem a lágy, friss virradat.

Nem jól sáfárkodtam a kapott kinccsel,
a hűtlenség gyönyör után kilincsel,
pár aranyhomokszem azért megmaradt.

2014. január 20.