Késő délután ültünk vonatra,
fapados kocsikat gőzös vontatta.

Mindig kíváncsi várakozás utazni,
szürke ablakon a tájat bámulni.

Az állomások gondozottak voltak,
tele virággal az utak kaviccsal szórtak.

Szigetváron átszállni a Kaposvárira,
egy ütött-kopott boci-pulmannra.

Úgy a távolság nem volt hatalmas,
várakozás-menetidő lassú unalmas.

Nézelődés közben mindig láttam ujjat,
így rögződtek elmémben ezen utak.

Mozsgón mikor leszálltunk késő este lett,
ilyen volt a gyéren megvilágított épület.

Csühögött-pöfögött a fekete vas paripa,
szikrát-füstöt-gőzt lövellt a vasút lova.

Salakos volt a peron olajlámpa intett,
nagybácsink várt az állomáson minket.

Gyalogos út is salakkal volt hintve,
kukorica táblák köszöntek zizegve.

Mindig oly hosszúnak tűnt a gyaloglás,
mire befogadott bennünket a kis lakás,
templommal szembe, benne petróleum lámpás,
a két öregnek hosszú-fájdalmas a várakozás,
ahogy beléptünk szemükből lett könny csorgás,
két unokájukban lett meghatódás.

Nagyanyám ki nem titkolta érzéseit,
nem szégyellte hogy törölgeti könnyeit.

Temetőbe menet a házat még látom,
érzem hogy lelkük még ott van a házon,
kevés volt a találkozás - azt máig nagyon bánom.

írta: Varga István.Barcs,2015.06.20.