Tartalmatlan kósza szavak,
olyan sincs mint kihányt salak,
pedig mindig volt egy álmom,
veled majd ezt együtt látom.

Ecsetelem terveimet,
cseverészek én ott veled,
így megismered álmaimat,
s mi gond nyomja vállaimat.

Fantáziadús gyermek álmok,
szél lebbentett gyertyalángok,
anyám volt ki meghallgatott,
mint gyermek, sokszor megvallatott.

Most vigyázni kell minden szóra,
a leselkedő álnok kígyóra,
mert álmaim most is vannak,
ha mesélem, úgy kikacagnak.

Út szélének hideg kövén,
szenved ott egy jó lélek,
teli volt ő reményekkel,
csak nem vigyázták tündérek.

Élet tavának mélységében,
egy nagy szerelem éhségében,
vágyak fúltak ott mind bele,
jött sok napnak egy sötét éjjele.

Kinyúlt a kéz élettavából,
csillag kihunyt fényudvarából,
sötétség, mélység lett a végzet,
raktak alám ítélőszéket.

Dózsa Györgynek nyomdokában,
utat kerestem ködhomályban,
szavaim a vádlók nyakán,
olyan mint az égő csalán.

Kötél helyett, választ adok,
olyat, hogy a fogad vacog,
így már tartalmat kaptak szavak,
szóvirágok pukkasztanak.

Utoljára mondom neked,
ne szennyezd a becsületed,
magyar anya szült, magyar apa nemzett,
ne légy mindig szél cserzett.

-írta-Varga István-Barcs-2021.02.01.