Az ég istene a földre lenézve, látta a szárazság tűrhetetlenné vált. Lehetne eső, csendes, szántóföldeket lassan áztató, vagy egész napos szitáló, akár napsugarán áttörő, szelíd szivárványt képező.
   De a hatalmas úr másképp döntött. Ma az elemeknek megparancsolja, felhők gyűljenek minél sötétebben, táncoljon, tomboljon, vad szél kerekedjen. Hangja mennydörög, villámot szór szeme, lent az ember meneküljön előle. Öreg fa törzse derékban roppanjon, emberi kéz munkája, háza teteje, szanaszét repüljön. Az ég váljon a földdel egyenlővé, emberi szív reszkessen, hiszen miért lennél bátor? A természet felett nincs hatalmad, gyenge vagy, sebezhető, mit magadnak hittél életed egy része, a viharban oda van, reményed porban. Termésed jég veri, kenyered hogyan lesz? Éhes lesz gyermeked, neki mit felelhetsz? Kapzsi vagy, és nem tudod jól használni bolygód, azt hiszed, mindent tudsz, pedig csak vándor vagy.
   A vihar véget ér, pusztítás nyomában, sóhajtasz nagyot, és új reménnyel szívedben az égre nézve hálát adsz.

TM