Távolban birkák hűsölnek
A nádtetős akolban,
Tehén csorda kérődzik,
Gémes kút sem nyikkan,
Sóvirág virít fehér, lila színben,
Ördögszekér napozik nagy bőszen,
Egyetlen száll fa áll a messzeségben,
Mint, ha őrt állna, ebben a hőségben.

De hírtelen beborul az ég karimája,
Feltámad a szél, mint a csikó vágta,
Kavarja a homokot, felkapja táncol,
Szalad vele meg sem áll, csak távol,
Már villámlik és dörren az ég alja,
Vihar jön sebesen a tájat nyargalja,
Felkapja tövestől az ördög szekerét,
Viszi magával a gömbök szállnak szét.

Állatok megérzik a nagy vihar jöttét,
Bégetve szaladnak védelemért,
Kútágas táncol, vödrével csörögnek,
Sok dolga lett egyszerre az embernek,
S villám csap le, csattanva az égből,
Egyetlen fára, s lángot kap messziről,
Mint világító torony világít az égre,
Az nagy mordulással válaszol dörögve.

S megnyílnak az égnek eső csatornái,
A szikkadt földet bő eső öntözi,
Eltörpül az ember, ily vihart látva,
Természet erőit biz félve csodálja,
S elvonulnak a komor fellegek,
Villám villanása a távolból tekereg,
Visszaszól az ég dörmögő hangján,
Átvonult a vihar a bugaci pusztán.

Párát lehel a föld, a táj, a fa is kiégett,
Még füstölög magában, búcsúztatja a vidéket,
Megszólal a pacsirta, száll fel a magas égre,
Boldog dala szól, az eget kiengesztelve.

2O15.O8.O8.Mosonmagyaróvár