Por ül rajtam, rozsdás a testem,
mégis őrzöm régi lelkem,
míg kanócom fényesen égett,
utat mutatott a népnek.

Láttam zord éjszakákat,
széltől védett kis szobákat,
de nem hagytam senkit sötétben,
világítottam hóban, esőben.

Kísértem halászt és pásztort,
késő éjszaka eltévedt vándort,
gyermekek meséit őriztem,
öregeknek emléket vittem.

Hallottam nevetést, sírást,
búcsúszót, fájdalmas hívást,
hangos öröm pillanatát,
vagy a csend áhitatát.

Ma már polcon pihengetek,
régi dísznek tekintenek,
de ha újra világítok,
a múlt meséit hallhatjátok.

Mert békességet hozok házadba,
fényemet mindenki láthatja,
lángomban vannak az emlékek,
hogy soha el ne feledjétek.

TM