Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
virághavazásban minden oly üde, friss,
az ember ennél többet már nem is kérhet,
kit e partra sodort egykor a genezis.

Szirmokban fürdik a testem és a lelkem,
pedig már korhadó, öreg fatörzs vagyok,
nyugalmamra eddig még sehol sem leltem,
szállnak, szállnak a hófehér menyasszonyok.

Rózsaszín barackfák, ringó almaágak,
rigófütty siklik át a hűvös pagonyon,
a halandó szebbre és többre nem vágyhat,
de honnan e könnycsepp megfáradt arcomon.

Tavasz készülődik odakinn a vízen,
hullám ostromolja a mólót, stégeket,
tövises szívemet most elébe viszem,
várnak a fövenyek, és várnak a terek.

Életet havaznak a szilvák, mandulák,
én már látom, hisz sokszor tanúja voltam,
hogy fonnyad, majd hull semmibe az ifjúság,
ami méhek üdve ma, holnap a porban.

Havazzatok, gyümölcsfák, csak havazzatok,
a szép pillanatok úgyis olyan ritkák,
vénen is várom őket, mint a kamaszok,
talán ők már sejtik az öröklét titkát.

2016. március 28.