Sokszor úgy érzem, hogy olyan vagyok,
mint virág, mit az útszélén hagytok,
sok vadvirág között veszne léte,
míg nem jött valaki, hát letépte.

Kerültem így társaimmal egy vázába,
szép női kezeknek pártfogásába,
fekete zongora fogadta a vázát,
hallgattam billentyűk húrok varázsát.

Volt egy dal mi mindig vissza-visszatért,
olykor mikor gyertya lángja csonkjáig ért,
csend lett, a hölgy törölgette könnyét,
alkony előcsalta, tücsök hegedűjét.

Dúdolt a lány, bocsáss meg nekem kedves,
büszke vagyok rád, nem vagy már ellenszenves,
dalnak kezdő szavai, így szálltak szerte,
ám a sorsot, és éveket már átokverte.

Mint vadvirág, sokszor mellőzve voltam,
kezem alkotása, vagy hogy írt tollam,
szederinda tüskéi belém marva szúrtak,
oly sokszor kritikusok is szegények voltak.

Szavaim biz sokszor mélyre szántottak,
sokan felszínt olvasva, lettek megbántottak,
túltettem magamat ordasok gúnyjain,
játszottam tovább lantom verselő húrjain.

Ki sírna utánatok elhervadt virágok,
mikor öreg egészséges fákat vágtok,
kik évszázados emlékeket cipeltek,
árnyat adva, madarak rajta énekeltek.

Ez a közöny bosszantó és siralmas,
kioktatók hada mint sáska halmaz,
a természet nem oltsa ki önmagát,
csak ember, ki ehhez adja ujjlenyomatát.

Nagyon remélem a temetők maradnak,
sose legyen bolygatása az oda hantoltaknak,
temetődomb oldalában vadvirágok nyílnak,
ott hol vége szakad minden  földi kínnak.

Barcs, 2020.11.23.