Szétszakadt szövet az életünk.
Visszanézve már azt sem tudjuk,
a múltban mit, miért tettünk.

Mit egykor bölcs döntésnek gondoltunk,
hőn vágyott cél volt, elértük, teljesült,
és most mégis, mint romba dőlt vár,
kapu nélkül, sötéten áll előttünk, rá sem ismerünk.

Szemünkben értetlen csodálkozás.
A cél volt rossz? Vagy teljesülése sorscsapás?
Vagy a harc gyötrelmei vették el erőnket?
Szívünkben nem hallatszik győzedelmi ének.

Hanem, mint a vizsgák utáni borzongás,
a megnyert csaták után érzett fáradt összeomlás,
követ lassan az élet, az a múlt, min nem volt áldás,
és most csak nézünk vissza, fájón, tétován, üres az állomás.

És mégis, a porba hullva is, valami hajt egyre,
indulunk újra, fel, a legmagasabb hegyre,
mint a mágnes, vonz valami a homályból a fény felé.
Egymástól el, és egymás felé.

És lassan-lassan rájövünk,
ha együtt foltozzuk életünk,
ha egymás felé kinyújtjuk kezünk,
és ujjhegyünk Isten tenyerében összeér,
ez az egyetlen igaz cél, mi mindennél többet ér.

2024.  január 28.