Voltam elszáradt levél az ősz tenyerén,
mit a csend sodort végig időnek kerekén,
szívemben rozsdás harang kongott estelente,
s a múlt úgy ült rám, mint a dér fagyos reggelekre.

Voltam tengerbe hullott, néma csillagfény is,
mit elnyelt a víz,
s mélyébe titkaimmal süllyedtem el én is,
vállamon fáradt hold pihent sok álmatlan éjen,
s bennem egy összetört madár verdesett régen.

Voltam gyertyaláng szobádban,
s csendben csak néztelek,
aztán remegve őriztem emléked, mikor már késő volt féltselek,
voltak szavaim mik szertefoszlottak,
akár ködből font, reszkető hidak,
miken aztán éjjel elnémult vágyak keltek át,
régmúlt édes szerelmek miatt.

Most mégis itt állok, mint egy partot ért folyam,
mely medrének sebéből tanulta meg,
néha az élet mint a kő olyan,
okultam sokat, szép csillagos éjek vigaszán,
mert ki már mélyre hullt,
az érti az eget, szívből igazán.