Hatvan felé visz a vonat –
engem, meg a csomagomat.
Egykedvűen zötyög velem,
ide-oda leng a fejem.
Egyedül a kocsiban,
azt se tudom, hogy mi van?
Hogy kerültem ide vajon,
honnan indult ez a vagon,
milyen hosszú lesz a futam,
hol ér véget majd az utam?
Kitől kaptam a jegyet –
jót akar, vagy fenyeget?
Sivár a táj, itt-ott liget,
alig van, ki rám integet,
más meg követ hajít felém.
„Szép vagy fiam!” Tűnj el, kretén!”
Szeretnek és gyűlölnek –
megölelnek, megölnek.
Egyik oldalt besüt a Nap,
másik oldalt vihar dagad.
Hátam mögött emlék-kacat,
előttem a végzet kacag.
Látom már az egészet:
virágzás és enyészet…
2017.07.04. Csorba Tibor