S megtépázta már ezer szél,
tömérdek érzelem, mit átél,
darabokban, akkor is büszkén,
lobog a ház legfelső csücskén.
Hiába fakította tűző nap,
perzselte a nyári hónap,
csak vörösebb lett a veres,
vére a zászló tetején, becses.
Vakítóan tiszta maradt a fehér,
hiába is mocskolt millió tenyér,.
hűséges maradt, békés és őszinte,
méltó rá, hogy a címert viselje.
S oly zöld maradt a zöld,
melyet nem látott a föld,
talán most még a remény,
rendíthetetlen erény.
Hurcoltunk évezredeken át,
s még szívünk felett kokárdát,
Szakadt vásznadat megfoltozom,
elveszni bizony nem hagyom!
Lobogj hát tovább, büszkén!
tarts ki örökre, ahogyan én!
Míg szíved hangosan dobogó,
Te gyönyörű, dicső lobogó.
