Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Mert vannak vészterhes, lélek-béna korok,
mikor álomport is legyőz a félelem,
mint hátára fordított bogár csak forog
az értelem, tovább vergődni képtelen.

Már oldalra nem, csak vissza és felnézek,
tán óv majd a mélység, a kéklő horizont,
szürke a hó is, számolom a pihéket,
halált termel nekünk a közeledő front.

Riasztók a napok, viaskodó esték,
mint fonnyadó, gyászoló, öregasszonyok,
hervadt szájukon már olvadt vér a festék,
 ősember lelkünkben még semmi változott.

Mi marad sértetlen, mi marad meg épen,
emésztő lángtenger, gomolygó füstfelhő,
recseg-ropog minden az ukrán végeken,
legyőzött csontjait kapja a legyőző.   

A fejem felett a március olyan szép,
bár a várt örömből kevesebbet kaptam,
 és másom nincsen, csak pár eltűnt nemzedék,
a világ vétkeit oldozom magamban.

2022. márc. 05.