Halhatatlan zsarnok az örök felejtés,
elvtársi, úri főnökök együtt, külön,
rongyos haragom már nadrágomba tűröm,
áldott demencia, kínzó emlékezés.

Hasztalan indok, kérés, keserves kérvény,
végzettség, gyermekek és a népes család,
 most is látom a főnöki gőg arcát,
„ a munkahely nem szociális intézmény.”

Háborúk, válságok és pár ötéves terv,
a bátrabbja görcsös vándorbotot fogott,
a többi meg húzta a láncos robotot,
olcsó sörünkbe a század ürmöt kevert.

Nem kérem, keresem már a senkik kegyét,
önmagam zsarnoka immáron én lettem,
az időm fojtogat, szorít kíméletlen,
kinek panaszoljam, hogy most aztán elég.

Az örök feledés fonalára fűzve
ki adott kezembe könyveket és tollat,
mért a szavak, mondatok, mért a gondolat,
falra hányt borsó, vagy vethetem mind tűzbe.

2019 05. 06.