Hazaárulónak tartanak.
Nem többnek, mint egy férget.
Szerintük az ilyen mocsok
Többé haza sem térhet.

Nem attól lesz valaki
Országának hű fia,
Hogy a hazugsággal kitaposott
Utat kényszerül járnia.

Hogy gerinctelen sarlatánok
Szarából étkezik,
ha megkíván egy jobb falatot,
Hazája ellen vétkezik.

Hogy ellentmond egy korrupt
Diktatúra szavának,
Hogy létével nem támogatja
Halálát a hazának.

Valóban... igen,
Nem hazámban élek.
Még az is lehet, oda
Többé vissza nem térek.

De akárhányszor megkérdezik,
Honnan származom,
Nem tagadom vérem,
Családom, országom.

Lelkesedve mesélek
A magyar konyháról,
Már amennyire van fogalmam
A gasztronómiáról.

Szép magyar lányokról,
Kiknek mosolya arany.
Híres költőkről,
Mint Petőfi, Ady, Arany.

Munkácsyról, s mindenről,
Mit ecsetével festett.
Kirülírom nekik
A csodaszép Budapestet.

Ott a Rubik kocka,
Mit már mindenki bűvölt,
A telefonközpont, a gyufa,
A szegedi őrölt...

S mindeközben szavaimat
Liszt és Bartók kíséri,
Emlékező szemem
Ruhám összekönnyezi.

S mikor visszakérdezik,
Miért élek máshol,
Oly sok cifra, gyászos szó
Fakad ki a számon.

Mert hazámnak zsarnoka
Poloskának lát,
S pusztulásom után
A pokol bugyra vár.

Még ha így is lesz,
Majd ott találkozunk,
De nem lélektelenül,
Gerinc nélkül kárhozunk.

Zsolnai Tamás

TM