2019.október vége
  Rám tört a takarítási láz. Ezt kell gyakran csinálni még egy kicsi lakásban is, de most , így gondoltam, mindent előszedek, átrendezek, meg szét, meg össze-vissza. Portalanítás, finom illatos vízzel lemosni, felmosni,kimosni. Egy szóval: csili-vili minden. No de nem megy mindig-minden csudajól. A nagy igyekezetben bevertem a bal mellemet az egyik bútor szélébe. Mondanom sem kell, - bár fényes nappal volt - csillagokat láttam, két egész hétig. Aztán elmúlt, elfelejtettem az egészet... kettő héttel későbbig. Akkor aztán elkezdett fájni a mellkasom, meg a hátam. Azt hittem, a szívem rakoncátlankodik, de hiába volt a napi két-három órás pihenés helyett 4-5 óra, nem múlt el, sőt, a fájdalom már a karomba is átsugárzott.  Egy idő után ez is elmúlt.
   
2019.December közepe.
   Megint elkezdett fájni a mellkasom, meg a karom, aztán észrevettem, hogy egy bizonyos helyen fáj a mellem, ott, ahol megütöttem. Elmentem a háziorvoshoz - cuki pofa, nagyon kedvelem, mert ha a lányaim lógni akartak diákéveikben az iskolából, mindig megsajnálta őket és adott egy-két napra igazolást nekik. Hát nem aranyos? Persze azóta a lányaim felnőttek, sőt, éppen tanárok lettek. 
   Cukipofa elküldött a szokásos mammográfiára, hogy ha már fáj, meg beütöttem, azért nézessük meg illetékes helyen is. Nem szívesen mentem, mert vagy öt évvel ezelőtt volt benne részem, és megértettem, hogy a nők nagy része miért nem megy el erre a vizsgálatra. Akkor, ott, annak idején olyan durva módon végezték el ezt a vizsgálatot, hogy egy életre elvették a kedvem attól, hogy megismételjem a látogatásomat. Ám most nem volt apelláta. Elmentem, megint épp olyan durva volt a vizsgálat, mint korábban, ezért éppen szidni akartam fennhangon a vizsgálatot végző nőcit, amikor észrevettem, hogy meglehetősen fanyar pofát vág. Megkérdeztem tőle, valami gond van? A válasza nem volt túl szívderítő:
- Nincs! Majd a doktornő megvizsgálja! - mondta olyan hangnemben, mintha azt mondta volna: MI a büdös francot kérdezősködsz?! Kuss a neved!
   Kissé megriadva a hangnemtől, vártam az orvosnőt, aki elővette az ultrahang-készüléket, és szintén nem túl finoman, elkezdett vizsgálgatni, mit mondjak, elég sokáig, ami ugyancsak riasztó volt.. Csak erőt vettem magamon, és immár tőle kérdeztem meg: 
- Valami gond van?
- Van! - kaptam a választ,  majd rám szólt, hogy töröljem le magamról az ultrahang vizsgálathoz szükséges ragacsos maszlagot, öltözzek fel, és menjek ki, majd kiadja a vizsgálati papírt.
Pár perc múlva visszahívott, kezembe nyomta a papírt és fapofával - mintha azt mondta volna: szar idő van odakint! - közölte, hogy ez rossztindulatú daganat. 
   Nem mondom, hogy jól telt a karácsonyom, meg az újév első napja, de orvos barátom (Attila)  igyekezett megnyugtatni, hogy sem a mammográfia, sem az ultrahang vizsgálat nem eredmény még, csak azt mutatja ki, hogy van probléma, ami lehet jó is, rossz is, ami  csak a későbbi vizsglatok után derül ki. Így aztán kezdtem kissé megnyugodni.

2020.Január 3.
Elmentem az MRI-re. Itt a nő kedves volt, az első emberi viselkedésű. Az eredményért egy héttel később kellett menni. A vizsgálat kissé idegesítő volt, bár nincs klausztro-fóbiám, de a végére már tök ideg voltam a sok zakatolástól, meg attól, hogy az ember nem tudja kontrollálni, meddig is van a gép alatt. Nekem egy örökkévalóságnak. tűnt.

2020-Január közepe. 
Elmentem az MRI  eredményéért a mammográfiára.  Bemondtam a nevem, s hogy a leletemet szeretném elkérni. A hölgyemény közölte velem, hogy azt nekem nem adhatja ki.
- De hát én a saját eredményemért jöttem! Itt a személyi igazolványom.
- Akkor sem. Jöjjön vissza egy hét múlva az orvosnőhöz, most nincs bent!
- De én szeretném elkérni a saját leletemet, ahhoz jogom van.
- Sajnálom, nem adhatom oda.
- Akkor beszélni szeretnék az orvosnővel.
- Mondtam, hogy nincs bent!
- Akkor is kérem a leletemet.
   A hölgyemény fagyos tekintettel végigmért, majd dühösen elviharzott valahova. Vagy 15 perc múlva visszajött és közölte velem, hogy jön az orvosnő, beszéljem meg vele. Nem akartam élezni a helyzetet, hogy most hírtelen mégis bent van ?!
További 15 perc múlva meg is érkezett. A váróteremben mindössze hárman voltunk. Egy hölgy volt előttem, és utánam is jött egy, így néhány perc múlva rám került a sor.
   Belépve a rendelőbe, a köszönésemet sem fogadták. Az orvosnő ült a számítógép monitora előtt, majd rám se nézve, hidegen közölte: - Rosszindulatú daganata van.
Nem! Nem számítottam rá. Azt hittem, bevertem a mellemet a takarításnál, és annak a következménye. Nyilvánvalóan leblokkoltam.Eltelt vagy két perc, amíg  prbóbáltam értelmezni, hogy ez mit is jelent.
Az orvosnő fapofával rám nézett és megkérdezte... vagyis nem.... inkább rámförmedt:
- Most mit hallgat!? - Ekkor még nem volt koronavírus, meg fáradt sem lehetett, hiszen kora délelőtt volt, betegek sem voltak,, szinte teljesen üres volt a váróterem, utánam csak egy hölgy várakozott.... 
- Kissé sokkolt, amit mondott - válaszoltam. Azt nem tettem hozzá, hogy egy ilyen hírt nem így kellene tálalni, mert a beteg ember érzékeny.... meg van intelligencia, meg jó érzés, meg... szóval nem sorolom...
- Kiírom a papírokat, hova kell mennie - folytatta tovább fapofával, minden együttérzés nélkül. Ez Nyíregyháza - gondoltam, de vigaszt azért nem nyújtott a gondolat.
- Szeretnék egy fél percet kérni, amíg beszélek az orvos barátommal - mondtam, ám jött az újabb rám förmedés.
- Mit képzel, a maga telefonozgatására fogunk várni?
- Csak fél percet kérek! -
- Nem magára fognak várni a betegek! - Az az egy, aki a váróteremben üldögél?-gondoltam magamban, de nem mondtam ki.
- Én mégis felhívom a barátomat, addig kimegyek - válaszoltam, majd könnyes szemekkel kifordultam a rendelőből.
   Attila  mindjárt próbált kedvesen nyugtatni. Kérte, hogy küldjem át szkennelve a leleteket , s a továbbiakban ő majd intézkedik.
   Attila Debrecenben főorvos, Ő olyan orvos, aki tényleg a betegekért van. Emellett becsületes, tiszta lelkű, igaz magyar ember, akinek a barátsága bárki részére megtiszteltetés.   

folyt köv.