Ma volt a 2. kemoterápiás kezelésem. A fene egye meg a rossz megérzéseimet, mert tudtam, hogy nem lesz jó napom. Végig bőgtem az egész éjszakát, és elhatároztam, hogy feladom, nem csinálom tovább. Én már annyi mindenen keresztül mentem: vakbél műtét, hangszál műtét, baleset, ami miatt matyó hímzést csináltak rajtam. Aztán jött az epe műtét, itt is végig kaszaboltak, aztán a daganatos műtétem, most meg ez... Összeszámolva éveket vettek el tőlem...
    Reggel jött a lányom párja értem, és elvitt  Debrecenbe. Egész úton vigasztalt, meg veszekedett velem, hogy igenis élnem kell Miattuk, és a sok ember miatt, akik szeretnek. 
    Az első a vévizsgálat volt. Azt kemo előtt és utána is megcsinálják. Mindig félek a vérvételtől, mert úgy szét vannak a vénáim, hogy ember a talpán, aki ezt a műveletet nálam úgy 10 próbálkozás alatt el tudja végezni. A laboros hölgy már mindjárt a kedvességével elterelte a figyelmem a félelmemről. Korona vírus ide vagy oda, de a legszívesebben megöleltem volna, annyira kedves volt! Igaz, hogy kipettyezte a karomat, amíg végül sikerrel járt, de a kedvessége valahogy tompította a tíz feletti szúrkálás fájdalmát.
   Na de aztán jött a fekete leves. Visszamenve az onkológiára a kezelő orvosnőmhöz,  - aki egyébként egy tüneményes hölgy, olyan nagylányom korú lehet. Nem csak nagyon szép, de okos, intelligens, korrekt, egyenes, őszinte, és nagyon kedves, olyan igazán szeretnivaló, hogy rögvest a szívembe zártam. Közölte velem, hogy a vérképem nem rossz, csak az a fránya cukor, az nem tetszik neki. Nekem ma kivételesen tetszett, mert az eddigi 18-28 közötti érték helyett mindössze 12,4 volt, ami ugyan a normálnak a duplája, de nálam ez már szuper!
    Utána fel kellett mennem az egynapos osztályra, ahol jószándékkal, de
egy egész órán keresztül próbált a nővér meggyilkolni. Az egész kézfejemet végig szurkálta, hogy valahol vénát keressen, amibe beszúrhatja a  branült, amin keresztül belém csepegtetnek több liter mérget.
Mivel tevékenysége nem sikerült, további kolléganő segítségét kérte, de az is eredménytelen volt, végül feladva üzentek az orvosnőnek, hátha neki sikerül.  Sikerült, de a jobb karom úgy néz ki, mint egy szivárványos égbolt vihar közepette. 
   Mivel valaki odafent kitalálta, hogy a kórház a vírust illetően központi kiemelt kórház, ezért úgy döntöttek, hogy az egész onkológiát átköltöztetik egy másik épületükbe. Emiatt az ágyakat, felszereléseket, ágyneműket már elkezdték áthurcolgatni, így minden egészségügyi dolgozó e feladatra koncentrált. Nekem csekély 7 órán keresztül egy ágy szélén kellett ülnöm, kitekert karral, mert végül a vérvétel helyén szúrtak meg ismét és oda vezették be a branült (ami állítólag nem a legjobb megoldás) és a karomat egyenesen kellett tartanom. Lefeküdni nem lehetett, mivel ágynemű nem volt, azt már összepakolták.
   A hátam a hét óra alatt elgémberedett, a hasamba fél óránként görcs állt, a karom bedagadt a kitekeredettségtől, és iszonyúan fájt a szokatlan kéztartástól, hányingerem volt, a többit nem sorolom tovább. Végül elis-mertem magamnak, hogy hihetetlen türelmem van, mert csak az utolsó - hetedik - órában üzentem egy nővérkének, hogy talán jó lenne az ágy szél helyett egy széken ülnöm, mert legalább a hátamat az támasztja, és így az összegörnyedéstől nem fogok tudni felállni.
  Eszébe jutott, hogy az egyik beteg épp elment, az egyik fotel felszabadult, így boldogan (a közel hét órája tartó sírást abbahagyva) átcuccoltam ama másik helyiségbe. Gondoltam, becsukom a szemem, és megpróbálok bóbiskolni egy kicsit, de ez sem sikerült.
   A mellettem ülő hölgy úgy gondolta, - felrúgva ama szabályt, hogy kettő méterre nem közelítheti senki meg a másikat, - mindjárt bemutatja az egész családját a telefonjába letöltött képek alapján. Megismerhettem ismeret-lenül is az egész rokonságát: nagybácsikat, nagynéniket, gyerekeket, unokákat, sőt az osztálytalálkozójáról készült képek alapján az összes régi barátját és barátnőjét. Mindezt fél méter távolságra a székemtől. Hiába próbáltam figyelmeztetni a távolságtartást illetően, nem vette a lapot. 
   Ismét megállapítottam, hogy én vagyok a türelem földi megtestesítője, mert mindezt jóindulatú mosollyal éltem végig, pedig a hölgyet életemben soha nem láttam addig, és remélem ezután sem fogom látni. Hogy miért engem választott ki úgy három perces ismeretség után - ami a köszönésből állt mindössze - e meghitt és bizalmas közlendőinek az ismertetésére, azt nem tudom.
 Utolsó infúzióm lecsöpögésének hátralévő öt percét végül egyedül, és viszonylag csendben töltöttem. Amikor már úgy éreztem, hogy a méreg cseppjei lefolytak, az infúziós állványt magammal vonszolva, szóltam a nővérnek, hogy szedje már ki belőlem azt a tűt, mert első számú leánykám és első számú vejecském - akivel mindig is imádtam egy tálból szalonnásrántottázni, s ami legkedvesebb emlékeim tárában el van raktározva - a kórház parkolójában várakoznak rám.
   Így ért véget a második kemo magamhoz vétele. Ami most következik, az nem lesz szívderítő. A második naptól kezdve kb 3-4 napon keresztül kb azt fogom átélni, amit egy részeg ember a nagy buli után, amikor összeivott mindent...
   Ha nem jelentkezem, akkor ez van... lesz... Ha néhány percre magamhoz térek, megnézem, hogy itt vagytok-e és használjátok-e az üzenőfalat, amit  kedvenc kollégám,  a "fiammá fogadott"  és akként szeretett ATTILA elkészített Nektek. Én már kipróbáltam, remekül működik...