Ha ülsz, ha állsz, ha fekszel,
Ha szeretsz, ha veszekszel,
Ha maradsz, ha menekülsz, 
Ha csendben csak elvegyülsz,
Ha már unnak, ha hiányolnak, 
Ha szeretnek, ha kigúnyolnak, 
Ha azt hiszed, hogy vége van az útnak, 
Míg mások a havas csúcsra jutnak, 
Gondolatod cikázik sebesen, 
Mert az elméd egy percre sem pihen. 
 

Nyugalom volt arcodon,
Sápadt Nap simogatott.
Itt hagytad e világot.

Sirámok és virágok...
Csak a Csendnek kiáltok.
 

Ha csókod heve már nem éget,
add át szíved a feledésnek.
Ha nincsen tüze a régi fénynek,
az csupán, csak kiégett fény lett.

Mi nemrég még lobogott, fénylett,
s a fény vonzott sötét lepkéket,
feketére festették az égkéket,
csak tudnám feledni azt a mélykéket.

Rózsaszín szegélyt varrt felhőre a hajnal, 
egy álom ismét befejezetlen maradt.
Vajon nappal megvalósul a folytatás,
vagy következik egy új lap, új állomás.

A létem vonata napról napra gyorsul,
szívem még lehetőséget, reményt koldul...
Másoknak mindig én bársony szirmot adtam,
vissza csak a szárát, töviseket kaptam.

A köd ismét ráborult a tájra.
A színes avaron könnyként vacog
a fény. Mégis szivárványként ragyog,
és lesz az ősz álmos ködlámpása.
 

A köd mereng, nem szól dal, zene.
Éhesen repked, fázik a cinege.
szellőkben már dereng a tél üzenete.
Hűvös szél kavar a vízen fodrokat,
emlékek őrzik a színes napokat,
s a felhők alant varjak vitatkoznak.
 

A tekinteted égetett,
szinte belemart a húsomba.
A tűz félreérthetetlen,
mely át- meg átkarolt duzzogva.
Epekedve izzó szíved
szívemet lángra lobbantotta.
Szálltam, égtem Veled,
nem hallgattam intő hangokra.
Tüzed csak képzelet,
füstté lett, illant iramodva.
Most hamvadok tépett üszkösen
szépen szőtt hazugsághálóban.
 

Csapodár. 
Bogár.
Nem a bogár
csapodár.
A szív csapodár.
A bogár
csapong, száll.
Te nem voltál bogár.
Nem is lehetsz bogár, 
csak csapodár.
Ha megváltoznál,
nem lennél "csodabogár". 
 

Ha eltipornak,
ha fáj nagyon,
hogy mellőznek.
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Ha ütnek jobbról,
ne hagyd, hogy 
balról is üssenek!
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Ha bánatodat látva
gúnyolnak,
kinevetnek.
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Amikor a fagyok elfáradnak,
duzzadó ágon rügyek pattannak.
Körbetekint a tavasz hírnöke,
szerelmes harmat ül a tövére.

Faágak gyümölcstől roskadoznak,
kalászok kaszára várakoznak,
szüreti daltól hangos a határ.
A tarka lombokra elmúlás vár.

Falevelek közül napfény simogat.
Sarjadó zöld csábítóan hívogat.
Virágok illata bódít, csalogat.
Távolban délibáb, szomjas föld tikkad.

Varjúpár ágon tollait rendezi,
majd perlekedve útporát felveri.
A kutya lusta, rájuk se hederít,
másik oldalára áthemperedik.

Amikor a fagyok elfáradnak,
duzzadó ágon rügyek pattannak.
Körbetekint a tavasz hírnöke,
szerelmes harmat ül a tövére.

Fa ágai gyümölcstől roskadoznak;
kalászok kaszára várakoznak,
szüreti daltól hangos a határ,
a tarka lombokra elmúlás vár.

Felhők tornyosulnak az égen
habos feketén és fehéren.
Szél ecset nélkül fest szürkére,
pórul jár, ki nem számít dühére.

Dörgő hang tör felhő torkából,
villám cikázik, az ég lángol, 
felleg szakad, hullik a zápor,
a szomjas föld nyakal, fűszál táncol.

Baljós gondolatok izzadnak a fejedben,
sajgó indulattól vér csöpög az orrodból.
Kudarcot markol naponta dolgos tenyered,
és amit kerestél, az vádlón ledorongol.
 
Talonban a megbecsülés és a szeretet.
Fals dallam szól igazságosztó poharából.
Történelmi dicsőségünk oson fal mellett,
keserű jelenünk hiányt üvöltve gyászol.

Régen madarak ezre röpült a friss szántásra.
Nem maradt a földben sem kukac, sem lárva.
Most fekete hátát sűrűn befedi a dudva...
A szemétben patkányok hada dőzsöl megbújva.

Üres a fészek, mezőre a madár se jár.
A fáink gyümölcséből ma már nem lesz lekvár.
Ódon tanyák teteje régen beomolva...
Csak emlékeinkben zsong a sok vidám nóta.

Nem tömjénezzük a lelkünket,
pedig nagy szükség volna rá.
Hagyjuk, hogy mérgezzék létünket,
pedig lehetne itthon Kánaán.

Van földünk, mely mindent teremne,
bár a Duna egyre inkább apad.
Volna magyar, mit ember ehetne,
mert nem ízlik az alma, mi fanyar.

Kóborlok az utcán,  árnyékomba botlok,
mi követ, mint hitetlent a koboldok.
Varázscipőm sincs, sorsom elől elfutni nem tudok.
Ha haragszol, én akkor is mosolygok, 
mert szívembe régen várt derű költözött,
mikor egy apró virágszirom az arcomra hullott.
 

Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres, 
Ember, akkor erre a világra inkább meg se szüless,
Mert ki tudja, jöhet-e vajon a borúra még derű.