Nem élheted az életemet.
Mosolyomat irigyelheted,
Nem sírhatod el a könnyeimet.
Kigúnyolhatsz, vagy kinevethetsz,
Gyűlölködhetsz, vagy megszerethetsz,
Mellém bújhatsz, vagy menekülhetsz.
 Az álmomat összetörheted...
Igazán még meg sem ismerhetsz,
          mindaddig,
Míg nem cipeled a keresztem.
 A szárnyaimat letörheted,

Hajnalban az úton egyedül baktatott,
Szél sem kímélte, rajta nagyot lökött.
Élete során gyűjtött sok tapasztalatot,
Sóhajtani akart, de inkább nyögött.

Mellette hirtelen varjú röppent, 
Rákiáltott riadtan kár,
Fáradt lába céltalan utat követ,
És az álma sem szárnyal már.

Te sohasem kérdezel, csak ítélkezel.
Erre téged senki sem jogosított fel!
Ha te magad oly nagyon boldogtalan vagy,
És a szívedet csalódottság nyomorgatja,
Talán gerinces vagy, mint az éti csiga,
Ha csak káröröm csal mosolyt az arcodra...

Minden rideg,
győzött az önsajnálat.
Feszült az ideg,
csak másokban látsz hibákat.

A szépség zsong
körötted, virágok nyílnak.
Kuncog a démon,
a dalok hiába hívnak.

Felhők feketék, 
a Nap szégyenli magát.
A mosoly emlék, 
az kacag, aki csalárd.

Az ember ember.
Az állat állat.
De ha az emberbe 
költözik az állat, 
akkor rettenetes,
rosszabb, mint a vadállat.

Mert képes elvenni,
azt, amiért más dolgozik,
és képes nevetni, 
miközben gúnyolódik.
Képes settenkedni,

Zengjen a dal igaz szenvedéllyel,
Harag szálljon messzire a széllel.
Költözzön a szívekbe derű és béke,
Legyen nyugodt az emberek léte. 
Aki dolgozik, annak legyen étke.
Ne legyen üres a madarak fészke.
Ragyogjon a Nap erőt adó fénye, 
Jöjjön világosság a sötétségre.
Szálljon áldás minden ember fejére,

Ha csak a jelenlétem 
Erősít meg abban, hogy létezem,
Ha csak egy kő jelzi, hogy éltem,
Akkor
Hiábavaló volt minden, amit tettem.
 

Álmomban, Édes, gyermek  voltam.
Neked nyíló orgonát loptam
A senki földjéről, fehéret,
és szedtem nefelejcset, kéket...
Fehér szalaggal átkötöttem,
Te angyalszárnyon szálltál fölöttem...

Zengjen a dal igaz szenvedéllyel,
Harag szálljon messzire a széllel.
Költözzön a szívekbe derű és béke,
Legyen nyugodt az emberek léte.

Aki ismeri a számokat,
nem biztos, hogy tud számolni.
Aki tud olvasni,
nem biztos, hogy tud írni
érthető gondolatokat,
mert ismeri a rímeket, ragokat,
és véli összecsengeni a hangokat.

Mostanában alig alszom egy keveset,
S hogy ne legyenek üresek a percek,
A jelenen és a múlton töprengek.

Jó nekem az ötödik emelet,
Erkélyemről elnézek a város felett,
Fürkészem a sűrűn hulló hópelyheket.

Komisz csend békéje öleli  lelkemet.
Nincs kérdés, és nincsen felelet.
Nincs, ami megzavarná az emlékeket.

Hamis volt mindaz, amit a szerelemről mondtál.
Csaló vagy, búcsú nélkül, egyedül távoztál.
Levél sem maradt, csak ami a faágakról lehullott.
Szavak nélküli szobák, kínzó üresség, visszhangok.

Nyugalom volt arcodon,
Sápadt Nap simogatott.
Itt hagytad e világot...

Sirámok és virágok,
Csak a csendnek kiáltok.

Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jó emberek.
Te bocsásd meg a saját bűneidet:
Hogy ne kelljen örökké vezekelned,
Hogy észrevedd magad körül a szépet,
Hogy senki sem hibátlan, és tévedhet.
Hisz az emberi lélek oly gyenge, esendő,
De vétke felett ítélkezzen a Teremtő.
 

Ne azt hidd el, amit jelenlétedben mondanak,
Mert lehet, hogy hízelegnek, vagy talán ugratnak.
Hogy ebből melyik igaz, az élet igazolja.
Mielőtt cselekednél, hallgass a szívhangodra!

Tarka lepke röppen virágra.
Elidőzik, majd tovaszáll,
Elgondolkodom magam is, de kár, 
Hogy nem tart örökké a nyár.

Mindennek helye és ideje van,
A tavasznak, a nyárnak és a télnek.
S amikor bús felhők kergetőznek,
Sorra kihunynak az égi fények.

Akinek gyűlölséggel telt a szíve,
Annak beteg lesz mindig a lelke.
Felszínessé válik az érzelme, 
Mert szeretni sem marad ideje.
 

Szeretet kell, és a szívekbe béke,
Így gondoljunk szent karácsony ünnepére.
Ragyognak a fények, a földön sár és mocsok,
Riadt tekintetek, félve szállnak az angyalok.

Meleg a levegő, a hó is elolvadt,
Fenyők és létek közt didereg a tegnap.
Semmi sem a régi, és napról napra rosszabb,
Vajon mit tartogat, mit hoz a holnap?