Akinek gyűlölséggel telt a szíve,
Annak beteg lesz mindig a lelke.
Felszínessé válik az érzelme, 
Mert szeretni sem marad ideje.
 

Szeretet kell, és a szívekbe béke,
Így gondoljunk szent karácsony ünnepére.
Ragyognak a fények, a földön sár és mocsok,
Riadt tekintetek, félve szállnak az angyalok.

Meleg a levegő, a hó is elolvadt,
Fenyők és létek közt didereg a tegnap.
Semmi sem a régi, és napról napra rosszabb,
Vajon mit tartogat, mit hoz a holnap?

Ha csak a jelenlétem 
Erősít meg abban, hogy létezem,
Ha majd csak egy kő jelzi, hogy éltem,
                Akkor
Hiába való minden, amit tettem.
 

Az ember igazi,
csalafinta, csoda.
Problémáit addig
csűri-csavarja,
hogy legyen gondja.
(Aztán vakarózik,
mert nincs ki megoldja.)
 

Ha a fáradt leveleket elfújja a szél,
Hívatlanul, hóval beköszön a hideg tél.
Ha majd jégvirág nyílik az ablaküvegen,
Szikrázik a nap fénye egy huncut hópelyhen.
 

Ha ülsz, ha állsz, ha fekszel,
Ha szeretsz, ha veszekszel,
Ha maradsz, ha menekülsz, 
Ha csendben csak elvegyülsz,
Ha már unnak, ha hiányolnak, 
Ha szeretnek, ha kigúnyolnak, 
Ha azt hiszed, hogy vége van az útnak, 
Míg mások a havas csúcsra jutnak, 
Gondolatod cikázik sebesen, 
Mert az elméd egy percre sem pihen. 
 

Nyugalom volt arcodon,
Sápadt Nap simogatott.
Itt hagytad e világot.

Sirámok és virágok...
Csak a Csendnek kiáltok.
 

Ha csókod heve már nem éget,
add át szíved a feledésnek.
Ha nincsen tüze a régi fénynek,
az csupán, csak kiégett fény lett.

Mi nemrég még lobogott, fénylett,
s a fény vonzott sötét lepkéket,
feketére festették az égkéket,
csak tudnám feledni azt a mélykéket.

Rózsaszín szegélyt varrt felhőre a hajnal, 
egy álom ismét befejezetlen maradt.
Vajon nappal megvalósul a folytatás,
vagy következik egy új lap, új állomás.

A létem vonata napról napra gyorsul,
szívem még lehetőséget, reményt koldul...
Másoknak mindig én bársony szirmot adtam,
vissza csak a szárát, töviseket kaptam.

A köd ismét ráborult a tájra.
A színes avaron könnyként vacog
a fény. Mégis szivárványként ragyog,
és lesz az ősz álmos ködlámpása.
 

A köd mereng, nem szól dal, zene.
Éhesen repked, fázik a cinege.
szellőkben már dereng a tél üzenete.
Hűvös szél kavar a vízen fodrokat,
emlékek őrzik a színes napokat,
s a felhők alant varjak vitatkoznak.
 

A tekinteted égetett,
szinte belemart a húsomba.
A tűz félreérthetetlen,
mely át- meg átkarolt duzzogva.
Epekedve izzó szíved
szívemet lángra lobbantotta.
Szálltam, égtem Veled,
nem hallgattam intő hangokra.
Tüzed csak képzelet,
füstté lett, illant iramodva.
Most hamvadok tépett üszkösen
szépen szőtt hazugsághálóban.
 

Csapodár. 
Bogár.
Nem a bogár
csapodár.
A szív csapodár.
A bogár
csapong, száll.
Te nem voltál bogár.
Nem is lehetsz bogár, 
csak csapodár.
Ha megváltoznál,
nem lennél "csodabogár". 
 

Ha eltipornak,
ha fáj nagyon,
hogy mellőznek.
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Ha ütnek jobbról,
ne hagyd, hogy 
balról is üssenek!
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Ha bánatodat látva
gúnyolnak,
kinevetnek.
Akkor is maradj igaznak,
maradj meg embernek!

Falevelek közül napfény simogat.
Sarjadó zöld csábítóan hívogat.
Virágok illata bódít, csalogat.
Távolban délibáb, szomjas föld tikkad.

Varjúpár ágon tollait rendezi,
majd perlekedve útporát felveri.
A kutya lusta, rájuk se hederít,
másik oldalára áthemperedik.

Amikor a fagyok elfáradnak,
duzzadó ágon rügyek pattannak.
Körbetekint a tavasz hírnöke,
szerelmes harmat ül a tövére.

Fa ágai gyümölcstől roskadoznak;
kalászok kaszára várakoznak,
szüreti daltól hangos a határ,
a tarka lombokra elmúlás vár.

Felhők tornyosulnak az égen
habos feketén és fehéren.
Szél ecset nélkül fest szürkére,
pórul jár, ki nem számít dühére.

Dörgő hang tör felhő torkából,
villám cikázik, az ég lángol, 
felleg szakad, hullik a zápor,
a szomjas föld nyakal, fűszál táncol.

Baljós gondolatok izzadnak a fejedben,
sajgó indulattól vér csöpög az orrodból.
Kudarcot markol naponta dolgos tenyered,
és amit kerestél, az vádlón ledorongol.
 
Talonban a megbecsülés és a szeretet.
Fals dallam szól igazságosztó poharából.
Történelmi dicsőségünk oson fal mellett,
keserű jelenünk hiányt üvöltve gyászol.