Baljós gondolatok izzadnak a fejedben,
sajgó indulattól vér csöpög az orrodból.
Kudarcot markol naponta dolgos tenyered,
és amit kerestél, az vádlón ledorongol.
 
Talonban a megbecsülés és a szeretet.
Fals dallam szól igazságosztó poharából.
Történelmi dicsőségünk oson fal mellett,
keserű jelenünk hiányt üvöltve gyászol.

Régen madarak ezre röpült a friss szántásra.
Nem maradt a földben sem kukac, sem lárva.
Most fekete hátát sűrűn befedi a dudva...
A szemétben patkányok hada dőzsöl megbújva.

Üres a fészek, mezőre a madár se jár.
A fáink gyümölcséből ma már nem lesz lekvár.
Ódon tanyák teteje régen beomolva...
Csak emlékeinkben zsong a sok vidám nóta.

Nem tömjénezzük a lelkünket,
pedig nagy szükség volna rá.
Hagyjuk, hogy mérgezzék létünket,
pedig lehetne itthon Kánaán.

Van földünk, mely mindent teremne,
bár a Duna egyre inkább apad.
Volna magyar, mit ember ehetne,
mert nem ízlik az alma, mi fanyar.

Kóborlok az utcán,  árnyékomba botlok,
mi követ, mint hitetlent a koboldok.
Varázscipőm sincs, sorsom elől elfutni nem tudok.
Ha haragszol, én akkor is mosolygok, 
mert szívembe régen várt derű költözött,
mikor egy apró virágszirom az arcomra hullott.
 

Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres, 
Ember, akkor erre a világra inkább meg se szüless,
Mert ki tudja, jöhet-e vajon a borúra még derű.
 

Fekete felhők kergetőznek,
feketére festik az eget.
Sebeket ejtenek szíveken, 
gyenge lelket megfertőznek.

Álmok szállnak a szilaj széllel; 
sóvárgó vágyak ébredeznek,
rést, helyet keresnek örömnek,
s színeket lehelnek a fények. 

Pipacs fogad gólyahírt,
köszönti a rózsapírt.
Harsog, zöldül a határ,
kedblére ölel a nyár. 

Nyomor időz, békjóidat rakja.
Csendben tengődsz, fojtogat dacszava.
Körötted gőz, gyomrodat sav marja.
Hangulat bősz, de elcsuklik hangja.
Nem vagy Te hős, csak a remény rabja.

Csend, élet.
Csendélet.
Csenddé lett.

Fázós ez a tavasz,
tollat szél borzolhat.
De hiába ravasz,
rügyet nap csókolgat.

Álmomban Édes, gyermek voltam.
Neked nyíló orgonát loptam
a senki földjéről, fehéret,
és szedtem nefelejcset, kéket...

Fehér szalaggal átkötöttem,
angyalszárnyon szálltál fölöttem. 
A temető kapu tárva állt ott,
elejtette kezem a virágot...

Mindenki cipel egy keresztet,
mit az élet sorsnak nevezett.
Sok embernek nehéz a terhe,
léptét nem kíséri szerencse, 

de van, kinek ragyog a szeme,

A nő ötven év felett
lehet csinos, jobb, ha kedves.
Boldogulásának kulcsa
legyen intellektusa. 

A nap a horizontra könyökölt,
az éj semmivé töpörödött.
A természet színesbe öltözött,
a remény szívekbe költözött.

A volt és a lehet
esküdt ellenségek,
nekünk embereknek.
Mert
léteket mérgeznek.

Örülj annak, ami van!
Ne keseregj azon, mi lehetne.
Ha elégedetlen vagy, 
sohasem lesz béke a szívedbe.

Fáj a búcsúzás,
Fáj, ha menni kell.
Sír álmodozás, 
s két szív vérzik el.

Gondolatfoszlányok mindenütt,
csak össze kéne rakni.
Amit olvasok szíven üt,
fel kellene forralni.

Párával elszáll az indulat,
az epe sem keserű,
édeset iszik ki mulat,
a méreg nem lehet nedű.

Vegyünk magunkhoz égi nektárt, 
szóljunk kedves szavakat,
mik nem feszítik a membránt, 
mégis ledöntenek falakat.