Édesanyám arra tanított engem,
lelkem mosolyát arcomon viseljem.

Egyszer a föld engem is betemet.
Ajkam nem sír, volt egy szép életem.
Volt, hogy adott, volt, hogy sokat elvett,
de fölemelt, mikor nehéz volt a teher.
Lelkem
mégis magányos farkasként él bennem.
Nem engedek senkit közel a szívemhez.
Az élet engem is nevelt.
Nyitottam szárnyaim, szabadon repültem.

A természet színpadán egymagam állok,
körül ölel fenyők zöld puhasága.
Nézem a felhők magányos táncát,
gondolatom most feléjük száll,
előttem, feketém keserűn gőzölőg,
míg erőt merítek a göröngyös földből.

Egyszer
ujjaimmal simitom
hófehér lelkedet,
egyszer megölelem,
erőssé edzett testedet.
Egyszer felragyog,
szemedben a csillagos ég,
egyszer ránk talál
a holdfényű éj.
Egyszer könnyem,
gyöngyé változik,
szerelmünk
a meghitt órákat
idézi.
Egyszer mosolyod,

Minden Hajnal ébredéskor
belém költözik Isten teremtő
gondolata.

Eljött az este.
Csillaghálót font körém az ég.
Aludni tértem, csend hajolt fölém.
Nem voltam egyedül.
Hold táncolt az ég tetején,
majd tovatűnt egy felhő szegletén.
Magához ölelt ez a csendes éj.
Aludni tértem, mégis az eget néztem.
Fekete árnyékát az északi fénynek.
Milliónyi csillag az égen remegett,

Hiszel a csodákban?
Én hiszek, mert léteznek.
Mint tenger hulláma
átfolynak a szívemen.

Múltba tekint oly sokszor szemem.
néhány perc, s visszahúz a jelen
mosolya bíztató kegyelem
Néha kezet nyújt hideget,meleget.

Mindennap
egy kicsit jobban szeretlek.
Nem tudom
meg nem érinteni a testedet.
A lelked a lelkem édes otthona.
Te vagy a szívem örök lakója.
Szemed íriszében a világ ragyog,
ha belenézek, én is ott vagyok.

Hűvös vizek köves medrében,
csendesen úszik a nagyvilág.
Lecsendesedtek az ünnepek.
Új Évbe lépett a tegnap embere.