Minden szép kezdetnek 
egyszer vége van.
Nincsen felfőtlen nap 
a kék ég alatt.
Szép az emlékezés, 
szép a régi kép.
Szívembe rejtem 
gyönyörű emlékét.
Arcomra 
fekete fények borulnak,
voltál egyszer, 
s többé nem leszel, soha.
Szomjazom utánad, 
mint kiszáradt folyó,
mit érzek most, 

A tehetetlenség jelenléte
megmérgez,

Rózsaillatú szerelem,
szalad a kerten át.

Lelked menyasszonya leszek.
Lelked mellett megpihenek.
Veled leszek, de ez nem elég,
szeretlek és ez nem kevés.
Az élet egyszerű melletted,
fogadd hát örökül a lelkemet.

A lelkem küldöm el,minden éjjel Neked.
Rajta könnycseppeim pihennek.
Aztán lassan földet érnek.
A múltat feledném,
halványul a kép, az emlék.
Régen volt, mikor szerettél.
Eltűntél, mint a legszebb
naplemente,mit valaha
látott szemem.
A tengerbe merűlt forró teste.
Ez csak egy nap volt a múltból.

Láttam szemedben a boldogságot.
Göndör volt, mint lánykori hajfonatom.

A boldogság akár a szerelem,
néha lelkem szirmán megpihen.
Összeforr Veled, kit megszerettem.
Örömöt zsákmányolunk magunknak.

Bekopogtál szívem ajtaján.
Kezedben sárga rózsaszál,
szívedben arany napsugár.
ajkadon csókok csókja,
életem legszebb ajándéka
Te vagy s Neked Én vagyok.
Ki nem hagyja elfeledni a
tegnapot,s megélni együtt a mát,
egymásnak rajzolni szivárványt.

Egyszer föllázadnak az emberek.
Torkukból üvőlt majd a harag,
hogy álmukat eldobták,
hogy élni nem volt szabad.
Egyszer mindenki felemeli a hangját.
Egyszer mindenki meghallja a templom
harangját, s elhiszi a feltámadást.
Az elégett álmok hamvai az égre peregnek
ne várjuk hát meg az élet ravatalán az éneket.

Te vagy a kín, a fájdalom.
Fáj az el nem csókolt csók,

Mióta elmentél, nagy hó esett.
A csupasz fák megdermedtek.

Hólepte táj közepén,
hol a csend sokat mesél,

Várjátok az Új Esztendőt?
Hozzon bort,búzát,új időt

Elcsendesedtek az ajkakról az imák,
a harangok is elhallgattak már,

Fehér ruhába öltözött a Mindenség.
Angyalok éneke tölti be a föld csendjét.

Hangtalan lépked a hóban,
meg-megáll, figyel, kutat

Micsoda hajnalra ébred az ember.
Hinti az ég a porcukor hópelyheket.

Csönd ül rongyos lekemen,
ilyenkor december elsején,
fájdalom járja át szívemet
széthullt képeket lát szemem
egy régi összetört térképen.
Száz év magány
egy nemzet alkonyán,
ki megszokta már,
hogy nélküle történt
minden,
nem kérdezték, csak elvették
a hegyeket, a kincseket,