Minden Hajnal ébredéskor
belém költözik Isten teremtő
gondolata.

Eljött az este.
Csillaghálót font körém az ég.
Aludni tértem, csend hajolt fölém.
Nem voltam egyedül.
Hold táncolt az ég tetején,
majd tovatűnt egy felhő szegletén.
Magához ölelt ez a csendes éj.
Aludni tértem, mégis az eget néztem.
Fekete árnyékát az északi fénynek.
Milliónyi csillag az égen remegett,

Hiszel a csodákban?
Én hiszek, mert léteznek.
Mint tenger hulláma
átfolynak a szívemen.

Múltba tekint oly sokszor szemem.
néhány perc, s visszahúz a jelen
mosolya bíztató kegyelem
Néha kezet nyújt hideget,meleget.

Mindennap
egy kicsit jobban szeretlek.
Nem tudom
meg nem érinteni a testedet.
A lelked a lelkem édes otthona.
Te vagy a szívem örök lakója.
Szemed íriszében a világ ragyog,
ha belenézek, én is ott vagyok.

Hűvös vizek köves medrében,
csendesen úszik a nagyvilág.
Lecsendesedtek az ünnepek.
Új Évbe lépett a tegnap embere.

Őrizd magadban a jót, a szépet.
Nem tudhatod mire juttat az élet.
Véredet ne ontsd ki mindenkinek,
csak aki szeret, s megbecsül téged.
Életed alkonyán a ragyogó
Eget még csodálva nézheted.
Lüktető fájdalmad, alkossa meg
végzeted.
Szerelmes szívedet add annak
ki utánad egyedül marad.

A mindennapok reggele, ha beköszönt,
az Urat kérem, imára kulcsolt kezemmel,
hogy felgyűlt bűneim bennem,
megbocsájtást nyerjenek.
Vegye el tőlem a szenvedéseket,
testi és lelki fájdalmak ne gyötőrjenek.
Szép kor,amit megéltem,s még élném
hittel, kegyelemmel, emelt fővel, ha engeded.

Az éjjeliszekrényen gyertya ég.
Fénye a végtelen messzeségbe néz.

Micsoda hajnalra ébred az ember.
Hinti az ég a porcukor hópelyheket.

Csönd ül rongyos lekemen,
ilyenkor december elsején,

Puha csendbe búrkolózott a léted,
hiába, már el nem érlek téged.

Csendesebbek a napjaim,
mint voltak egykoron,

Tudod,

úgy éltem nélküled,

Magyarok,
Kárpát medence ősi népe, kit magyar anya szült e földre,

Csendesedik a levelek hullása.
Egymáson hevernek színes méltóságban.

Vándor vagy ember, ki e földre született,
ki útját keresi remegve, szüntelen.

Ott ahol a fenyők az égig érnek,
tejszínű felhőket magukhoz ölelnek,
ott a Hargita,ahol a nap tündökölve jár.
Mint egy hallgatag, eltévedt madár,
jár a székely, a magyar a Hargitán.
Zengő mennybolt szikláit fürkészi a szem,
csodát lát itt mind ki e tájon idegen.
Itt tenyésznek a sudár fenyvesek,