Micsoda hajnalra ébred az ember.
Hinti az ég a porcukor hópelyheket.

Csönd ül rongyos lekemen,
ilyenkor december elsején,
fájdalom járja át szívemet
széthullt képeket lát szemem
egy régi összetört térképen.
Száz év magány
egy nemzet alkonyán,
ki megszokta már,
hogy nélküle történt
minden,
nem kérdezték, csak elvették
a hegyeket, a kincseket,

Az ember ül, átoson agyán
száz meg száz gondolat.
Légy önmagad!
Mindennap ezt hallja, bölcs gondolat.
Keményre fagynak olykor a szavak.
Árnyékba bújik a néma gondolat.
Vágtatunk ezerrel magunk ellen.
Megfelelni akarunk,
de mégis kinek.
Annak, aki hegyre kapaszkodik,
vagy aki mélázva tengerpartján

Csönd vagyok egy hangos világban.
Fény vagyok a sötét éjszakában.
Szelíd vagyok, mint egy szép álom.
Hozzádbújó kedves, ha fázom.
Szívdobbanás, fájdalom idegen
honban, ismeretlen lábnyom a porban.
Szívemben hordozom a szerelmet,
a halált, gyanakvón nézem az ostobát.
Vagyok az elmúlás, mint mindenki más.

Fáradt testedet ágyba fekteted,
vágyakozás van benned, remegés,
hiányzik egy meleg kéz, egy érintés.
Én ott leszek, lelkemmel átölellek.
Hisz a lélek szabad, fényben él,
oda röpítelek, ahova szeretnéd.
Föl az azúrkék égig, óceán partjáig.
Veled szállok, égi dallamok kísérnek

Szeptemberi hűvös éjszakán.
Mámor ködéből felébredek.

Gondolsz- e rám,
mikor fáradt szemedre nem jön álom,
mikor fészkéből elrohan az éj,
új nappal szülessen s új remény?

Ajkamon ajkad puhasága,
fiatal csók, ifjúság varázsa.
Te kedveltél, én szerettelek,
minden mi volt, elúszott hirtelen.
Az ifjúság csókja ott lankad
ajkamon.Jószagú ködfátyol
az arcodon, messze valahol.
Te kedveltél, én szerettelek,
maradtam volna örökre veled,
de válasz Tőled nem érkezett.

A gyertyák csonkig égnek,
a lelkek felmelegednek
a fekete hantok felett.
Csend ül a lelkek hófehér
szárnyán. Szürke a világ.
Élet s halál egybemosódik,
Gyökereihez kapaszkodik a test,
foszló mélység nem ereszt.
Mindenki helyén van,
megy a maga útján,útszélén
vagy járdán,batyujában a világ.

A gyertyák csonkig égnek,
a lelkek felmelegednek

Hajnal hasad, perc szalad,
rabul ejtenek a szavak,
s egy pillanat olykor fogvatart.
Ölel a csend, karod nem ereszt,
játszik velünk a képzelet.
Érintésed bársonyán a vágy,
átterjed testemre, s a láz
fölröpít az Egekbe.
Veled egy testben, 
lélekszabadon.
Előttünk még néhány perc,

Úgy tűnt nekem,
álmodtam ezt a nagy szerelmet,
de nem álmodtam, valóság volt.
Halkszavú, csendes szerelem.
Vonzott a lényed, a hangod.
Mosolyod arcomon ragyogott.
Melegség járta át testemet,
ha közelembe értél, és fény
hullt reám, ha szemembe néztél.
Tiszta dallamok szóltak szívemben.

Hogy mi történik velünk holnap,
arra nincsenek jelek,

Ajkamon nyárnak édes íze,
lelkemben új tavasz reménye,
kezed, mely hozzám ér,meleg,
benne lüktet a szerelmed,
simulsz testemhez, mint fához
a levél,érzelem,s benne szenvedély,
csöndben távozik tőlünk a nyár,
kérdem én, új idők tavasza jössz- e már?

Mellettem ülnek boldog perceim,
nevetve flörtölnek velem,
hatvan éves lettem.
Az idő előttem halad,
egy hatost fest a porba
a gondolat,
egy nullát ír melléje a kéz,
kerek hatvan év.
Súllya a vállamon,
léptei a múltnak küszöbén,
és mind enyém.
Szép tavaszok, s még szebb nyarak,

Bármerre vigyen a lábam, sorsom, utam,
vagyok halandó, ki mindíg hontalan.
Hosszú utakon megyek, fogynak a napok,
a percek, titkok ölelnek és a végtelen.
A távolság kiapathatatlan meder, mögöttem
fáradt emlékek, felejthetetlenek.
Repülök a vasmadár szárnyán,
az ablak résein beszűrödő fény- nyalábok

Szeptember, ó Te kedves őszelő,
rozsdabarna ruhád milyen előkelő.
Áhitattal várlak,mindíg megcsodállak,
ahogy
színes csókoddal érinted a fákat,
a tereket behinted virágok szirmával,
lehulló levelek avarillatával,
megszelidíted a napsugarakat,
esővel táplálod a kis patakokat.

Lázadó csillagok borítják az eget.
Fáklyaként ragyognak, s általam üzennek.