Belső féreg eméssze,      
Életében a magyart,              
Szavát senki ne értse,    
Sújtsa káosz, s zűrzavar!    

Üldöz, széthúz, szaggat,
Sótalan verejték!
Gyűlöl, hőzöng, jajgat,
Sorvasztó betegség!

Félelmet szajkózó,
Fertőző rettegés!
Romba döntött móló,
Földön maró kelés!

„ A hazámat cégéres gazemberek, irgalmatlan és 
könyörtelen brigantik vezetik ki Európából egy 
hibbant és életveszélyes nemzetvezetővel az élükön.”
Parti Nagy Lajos 2015

Serényen magolt az írói elit,
A vizsgára hajlott háttal mentek el,
Szemük elé lett dobva néhány kredit,      
S az idő, bűzös posványban vesztegelt.

Nézi a szőttest, valahonnan uszító hangot hall, 
Sárgára színezi a mérgező meghunyászkodás, 
Úgy érzi, folyamatosan lakomázva is koplal,   
Arcán sebtében virtustáncot jár a csodálkozás.  

Kikerülhetetlen

Ködösíthetsz, lóbálhatod a füstölőt,
Léphetsz előre egyet, hátra kettőt,
Lazán bedobhatod a törülközőt,
Bármit teszel, benne lakozik a jövőd!

Látószög

Ábrázatán vigyorgó cinizmus,
Arrogánsan ül a magas lovon,
Végletekig okádja a rigmust,
Durchmarsra játszik alanyi jogon.  

Hányaveti módon parolázik,
Ad hoc parancsolgat, miként vakard,
Nem érti, hiába hadonászik,
A toll hosszabb életű, mint a kard!

Lexus, nexus, processzus.
Viktor, hímpor, komplexus.
Ediktum, ediktum.

Álomtolvaj settenkedik erre,
megfosztja vágyaitól a koldust,
tébolyultan éhes a sikerre,
ledönti a rodoszi kolosszust.

Jön, jön, feltartóztathatatlanul jön,
azonmód gyarmatosítja az agyad,
űzi a mániákus vadászösztön,
beléd oltja magát, mint torz daganat.

Kötetszám ontom az olcsó szavakat, 
pedig tudom, a becses merre, hol jár,
tudom, aki eteti a vadakat,                             
mozdulata többet ér ezer szónál.

Bekerítettek, ez itt a katlan,               
Eggyé válunk és üvöltünk halkan,
Felettünk kérdések sora lebeg,
Alattunk a föld éhezik, beteg.

Mennyi aranytól csillogó képkeret,
milyen sok eltüntetett ecsetvonás,           
ámulva szédülsz micsoda képzelet,
hirtelen fel se tűnik a cselfogás.   

Törvényekkel kifosztott aranybánya,
vastapsol elvtárs, zsírosodik rokon,
fékezhetetlenül fröcsög a láva,  
égésnyomok vannak a galléromon.   

Kaput verdes, falat rombol,
Arészt véli inasának,
Fékezhetetlenül tombol,
Tudást képzel igazságnak.

Egyre nehezebbé válnak a lépteim,    
karanténba zár az előírt napirend,
töredezett világom repedésein,
beszivárog a félelmetes, síri csend. 

Dobolom a mindennapok ütemét,                                      
úgy teszek, mintha ismerném a táncot,
elfogadnám császárunk révületét,
s hűen szolgálnám a mesés Bizáncot.                                   

Szerencsétlen, tiszta lelkű fogoly,
Megállás nélkül valamit csiszol,
Arcára torzul egy szörnyű mosoly,  
Edvard Munch műve kísért: A sikoly!

Üldöznek nappal, vallatnak éjszaka,   
még egyben tart a hit, mint a vasalat,                      
kört képez a hazugságok halmaza,    
fogalmam sincs mi a szabad akarat.   

(Jön a porkoláb gőgtől emésztve,                                
Peckesen fogja kardmarkolatát,
Ménkű szemekkel úgy adja kézbe,
Dögvész Haynau parancsolatát.)