Ábrázatán vigyorgó cinizmus,
Arrogánsan ül a magas lovon,
Végletekig okádja a rigmust,
Durchmarsra játszik alanyi jogon.  

Hányaveti módon parolázik,
Ad hoc parancsolgat, miként vakard,
Nem érti, hiába hadonászik,
A toll hosszabb életű, mint a kard!

Lexus, nexus, processzus.
Viktor, hímpor, komplexus.
Ediktum, ediktum.

Álomtolvaj settenkedik erre,
megfosztja vágyaitól a koldust,
tébolyultan éhes a sikerre,
ledönti a rodoszi kolosszust.

Jön, jön, feltartóztathatatlanul jön,
azonmód gyarmatosítja az agyad,
űzi a mániákus vadászösztön,
beléd oltja magát, mint torz daganat.

Kötetszám ontom az olcsó szavakat, 
pedig tudom, a becses merre, hol jár,
tudom, aki eteti a vadakat,                             
mozdulata többet ér ezer szónál.

Bekerítettek, ez itt a katlan,               
Eggyé válunk és üvöltünk halkan,
Felettünk kérdések sora lebeg,
Alattunk a föld éhezik, beteg.

Mennyi aranytól csillogó képkeret,
milyen sok eltüntetett ecsetvonás,           
ámulva szédülsz micsoda képzelet,
hirtelen fel se tűnik a cselfogás.   

Törvényekkel kifosztott aranybánya,
vastapsol elvtárs, zsírosodik rokon,
fékezhetetlenül fröcsög a láva,  
égésnyomok vannak a galléromon.   

Kaput verdes, falat rombol,
Arészt véli inasának,
Fékezhetetlenül tombol,
Tudást képzel igazságnak.

Egyre nehezebbé válnak a lépteim,    
karanténba zár az előírt napirend,
töredezett világom repedésein,
beszivárog a félelmetes, síri csend. 

Dobolom a mindennapok ütemét,                                      
úgy teszek, mintha ismerném a táncot,
elfogadnám császárunk révületét,
s hűen szolgálnám a mesés Bizáncot.                                   

Szerencsétlen, tiszta lelkű fogoly,
Megállás nélkül valamit csiszol,
Arcára torzul egy szörnyű mosoly,  
Edvard Munch műve kísért: A sikoly!

Üldöznek nappal, vallatnak éjszaka,   
még egyben tart a hit, mint a vasalat,                      
kört képez a hazugságok halmaza,    
fogalmam sincs mi a szabad akarat.   

(Jön a porkoláb gőgtől emésztve,                                
Peckesen fogja kardmarkolatát,
Ménkű szemekkel úgy adja kézbe,
Dögvész Haynau parancsolatát.)

Gesztikulálva, fennhangon irritál,   
nyíltan méreget, arcán kaján vigyor,    
felzabálna, mint eszement kannibál,
félnem kellene, különben eltipor.

Lassan elfogy a hajnali szürkület,       
valahol kukorékol egy szélkakas,             
magához int a jóságos őrület,                       
s pislákolva szalutál a lámpavas.                 

Mondd, mi lesz veled sorsodat nyűvő Magyar,       
ha neked az élet csupán extrém kaland,                       
orosz rulett keltette elmezavar,                    
s mindent egy lapra téve sercinted: vabank?!      

Itt van dolgom, ha tetszik nekik, ha nem!
Támadhat a Napból regiment foton,                    
mit számít, ha a fergeteg falra ken,