Beszélni, írni másoktól tanultam,
 de én vagyok minden mondatomban,
önmagam szabtam ki ily szűkre sorsom,
a lápon nekem kellett átgázolnom,
a véletlen, vagy egy rejtélyes szabály,
 egy furcsán megtekert, dupla génspirál
font körém acélos sodrony-pókhálót,
melyből nincsenek kiutak, átjárók,
gyűlöltem mindig az elvakult önkényt,
bár e rabságot választottam önként,
na igen a híres szabad akarat,
én egy táltosért sem adnám országomat,
nem vagyok gazdag, híres, és nem keres
senki fel, csak a portás, netán szemetes
néha, nem vonzó e magányos példa,
fogytán az ember, és kihűl a téma,
nincs ugatás sem, a levegő tiszta,
drága a kutyatáp, könnyelmű, léha,
feledékeny  az én legjobb barátom,
 nem értem miért, de nem is bírálom,
nálam jobban tudja egy okos agyturkász,
minden sors egyedi, és mindegyik más,
sosem okultam, hiába mormolták,
mondták az imák, zsolozsmák, mantrák,
légy alázatos, fogadd tűrve sorsodat,
nem kellett a letett rongy, ruhadarab,
míg élni enged e kozmikus mázli,
nem fogok mások előtt csúszni-mászni,
csak békés lázadó, szelíd rebellis
vagyok, és maradok holtan, porban is.

A vibráló aranyhíd még az enyém,
Testamentumom egyszerű, szerény,
a túlpartra rajta kiérek egyszer,
hát, ez a hamuban sült többpártrendszer
a tiétek, iszákomban nincsen más,
egy kis madárlátta kibontakozás.
A létezés abszurd, akár a nemlét,
Foszlik a papír, elillan az emlék.

2017. 07. 19.