Mint végtelen Óceán,
lelkemnek nagysága,
bennem is így tombol,
érzelmeimnek hulláma.
Lelkem bősz viharában,
soha ne legyél a parton,
hullámzó szenvedélyem,
bánatot ne hogy okozzon.
Mezítelen talpaidat kagyló,
vagy éles kő, sohase karcolja,
míg szívemnek kapujánál,
panaszodat érzelmem fogadja.
Hosszú útról visszatértem,
mögötted itt állok és figyellek,
kedves - nem hajóval jöttem,
madarak szárnyukon röptettek.
Hozzád lépek, karjaimba veszlek,
selyem ruhádon át, érzem remegsz,
de nemcsak az óceáni hűs szellőtől,
hanem attól, hogy igazán szeretsz.
Írta-Varga István-Barcs. 2017. 08. 31.