Így novemberben, már az ősz végén
még jobban nyomaszt az emberhiány,
most pár kósza napsugár is élmény,
 magány fojtogat, mint gyilkos lián.

Minden az maradt, mi korábban volt,
csak ködös, szürke és teljesen más,
az ég is merev, mint aki már holt,
 fákban alvó élet a változás.

A semmiből sűrűsödött minden,
az anyagnak foglyai mi vagyunk,
lehet, szabadulás innen nincsen,
pedig az Úr arcát kapta fajunk.

Így ősz végén késő novemberben,
hideg szél tép levelet és ágat,
kicsit elfordul tőlünk az Isten,
hangja sincs az énekes madárnak.

Tavasz emlékébe visz el sétám,
tőlük fénylenek az árny-hajnalok,
mintha a nagy dereglyém még látnám,
vigyetek vízre szabad csónakok.

A mélyből majd magasba evezek,
akár fagyos jéghideg hullámok,
iránytűim tanúhegyek lesznek,
 ősz végén is kikeletre vágyok.

2017. nov. 21.