Dalolj nekem te kismadár,
az újra lomba zöldült faágon,
alatta majd egy kis katicabogár,
rászállva pihenni fog a vállamon.
Ha felreppen, megkérhetném,
mutassa kedvesemhez az utat,
hogy örömmel közölném vele,
nekem dalolt kedvenc madarad.
Ó te hétpettyes katicabogár, ha
visszatérsz, mutasd majd nekem,
megtaláltad kit kértem meg e van,
az én rég nem látott, édes kedvesem.
De nem mégsem, nem ismerne rám,
arcomat már mély ráncok borítják,
kezem reszketve keresné, kicsi kezét,
amelyet forró könnyeim áztatnák.
Ő csodálkozva nézne rám, kérdezhetné,
ki ez a vénember, majdnem az apám,
szemében a sajnálat meleg fénye sejlik,
csokrot köszöni, igen van otthon vázám.
Nem tudom lesz e még nekem tavasz,
sokat elvitt az ősz, szomorúságot hagyott,
szeretnék még látni sok nyíló virágot,
madarak dalát hallgatni, áldani a Napot.
Ahogy így bóklászva, járom a terített avart,
kezemben támaszom, faragott nehéz botom,
ha néha megállok, tekintetem körbe jár,
sok már az ismeretlen, elment sok barátom.
Írta-Varga István- Barcs. 2017. 10. 28.