Írom a betűket fehér papírra,
mint mikor bódult áhítattal
a pap kehelyből miseborát issza,
és a világ egy pillanatra meghal.

A képzelet fegyelmez, mert nem ostoba,
és méri, mi lehetetlen, és mi lehet,
csattog az önvád, mint az Isten ostora,
de szeretet írja gyógyítja sebeimet.

A világ hálátlan, és ha meghalunk,
emlékünk is elszáll, akár a madár,
de míg vagyunk, az életről szól dalunk,
hadd bámuljon ránk szájtátva a halál.

„Mit hősködtök e vakmerő sorokkal,
a pirkadat, a hajnal az alkonyban vész el”,
suttogja, de a fény az elmúlás ellen vall,
legyőzöm őt egy vers kegyelmével.

2013. november 9.