Az eget így ősszel néha félve nézem,
elizzottak belőlem már a forró nyarak,
mint halk idővonat kattog szívverésem,
csontjaim már érzik a közelgő havat.
Megszállók alatt, majd megszállottan
rossz eszméktől bódulva, terhelve
is az igazam mondtam, ezért a sorban
az élről e végre terelt a hatalom, az „eszme”.
Most vágom a fát, sziszegő faszilánkok
röpködnek felém, gyűjtök telemre
meleget, és tüzet gyújtok, milyet nem látott
halandó, ha ránk borul a csillagszeplős este.
A munka, és e valóság hiábavalósága
a torkomba mar, mint a keserű epe,
„ adósságot hagy ma egy apa a fiára”,
sírja a láncfűrész,” most már érted e.”
Az Úr megtörte egykor a kenyeret,
most a kenyér minket tör meg,
arctalan bankár had lövet sortüzet
belénk, nem kell hozzá a fegyver és ütleg.
Naponta kiisszuk a keserű poharat,
ez nem terápia, hát fárad az izom,
aprítom a fát az ólomszürke ég alatt,
lángjával az öntelt Holdat is bekormozom.
