Teleket túlélve, nyarakra várva
a lélek rőzséjét hordom nyalábba.
Hajnalokra kélve ölfát aprítok,
kupica pálinkát hajtok fel reggel,
eremben zubognak erdők, nádasok,
a Nap gyógyítgat orvosi türelemmel.
Csend, szerénység és mély visszarévedés,
rég tört hegedűk panaszát hallgatni,
a monotónián átüt egy kis rés,
mit Istenen kívül nem láthat senki.
Bús, zúzmara- tollú madárraj rebben,
ködökkel száll le szívemre a szél,
vaddisznó család csörtet a berekben,
a zilált bozótos csak nekem mesél.
A múltból máról-holnapra élek,
cserepet cserélek öreg háztetőn,
ropog a létrafok, én mégsem félek,
magányos farkasként nincsen segítőm.
A délutánom korán alkonyt ásít,
majd bölcs könyveket olvasok hónapszám,
tölgyfával etetem kályhám lángkutyáit,
nagyot nyújtózom egy országnyi padkán.
Új tavaszra várva, tűrve teleket,
sziszegnek bennem az elfojtott tüzek.
2018. 12. 18.